Ennek a bejegyzés-sorozatnak az lett volna a célja, hogy bemutassa az Európai Unió Bírósága (EUB) előtt még folyamatban lévő versenyjogi kártérítési ügyeket. Az idő múlásával azonban a folyamatban lévő ügyekből lezárt ügyek lettek. Így történt ez az Otis II üggyel (C-435/18.) is, melyet eredetileg ebben a bejegyzésben dolgoztam fel. Most lehetőségem van reflektálni arra, mit tippeltem, hogyan fog dönteni az EUB az ügyben.
Előzmények
Az osztrák legfelsőbb bíróság által előterjesztett kérdés, hogy olyan személyek is követelhetnek-e kártérítést a kartellezőktől, akik a kartell által érintett piacon nincsenek jelen szállítóként vagy vevőként, hanem törvényi előírások alapján támogatást nyújtanak a kartell által érintett termék vevőinek kedvezményes kölcsön formájában, és akiknek a kára abban áll, hogy a kartell által érintett termékek árának arányában nyújtott kölcsönösszeg magasabb volt mint amennyi a kartell hiányában lett volna és az adott személy ezt a különbözetet jövedelmezően befektethette volna máshol.
Kép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/File:Otiselevator_1856.jpg
A korábbi blogbejegyzésben az volt a tippem, hogy a kérdést igenlően válaszolja meg az EUB, mert különben más által finanszírozott beszerzések (ideértve a közbeszerzéseket) esetén nem lehetne teljes kártérítést elérni. Persze, ettől független kérdés, hogy a finanszírozó kárigénye megalapozott-e.
A főtanácsnoki indítvány
A főtanácsnok 2019. július 29-én előterjesztett indítványában igenlően javasolta megválaszolni azt a kérdést, hogy tartomány (mint építkezés finanszírozásához kamattámogatást nyújtó jogalany) is követelhetnek-e kártérítést. A válaszában néhány szempontból feltételhez kötötte a választ: a) ha a kölcsönösszeg a termékköltséghez igazodott; illetve b) ha a veszteség a szokásos piaci kamatokkal történő elmaradt befektetéssel egyenlő.
A főtanácsnok rendkívül részletes elemzést végzett, abból a célból, hogy útmutatást adjon a tagállami bíróságnak.
Az EUB Manfredi ügyben (C-295/04.) hozott ítélete óta az olyan eljárásjogi kérdéseket, mint az okozati összefüggés, a tagállami jog szerint kell megítélni. A főtanácsnok inkább saját, Cogeco ügyben (C-637/17.) (blogbejegyzés itt), illetve Wahl főtanácsnok Skanska ügyben (C-724-17.) (blogbejegyzés itt) előterjesztett indítványára támaszkodott. Annak kérdése, hogy kártérítésre ki jogosult, nem eljárásjogi kérdés, hanem anyagi jogi kérdés, így az uniós versenyjog alapján kell megítélni. A tagállami dogmatika (védelmi cél elve, Schutzzweckprinzip) pedig nem befolyásolhatja az uniós versenyjog (és annak magánjogi érvényesítésének) hatályát. A tagállami jog azt határozza meg, hogy mennyi és milyen típusú, milyen szintű tudományos igazolásra van szükség az okság megállapításához.
A főtanácsnok három kérdést vizsgált: (i) a védelmi céllal összeegyeztethető-e a tartomány kártérítési joga; (ii) tényleges / megtéríthető kár-e a tartomány kára; (iii) kellően közvetlen az összefüggés a tartomány kára és jogsértés között.
A felvonógyártók arra hivatkoztak, hogy a tartomány állami hitelező, politikai hatáskörben járt el, amikor szociálislakásépítésre támogatást nyújtott és nem a nyereségszerzés céljából tette. A főtanácsnok támaszkodott az Otis I ügyben (C-199/11.) hozott ítéletre, ami megerősítette az Európai Bizottság (mint ajánlatkérő) kártérítési jogát a felvonógyártókkal szemben. A főtanácsnok arra jutott, hogy a hatóságokat akkor sem lehet kizárni a kártérítési jogból, ha nem saját beszerzésükről van szó (nem vevőként járnak el). A főtanácsnok hangsúlyozta, hogy ez az érvelés nincs ellentétben a német dogmatikai állásponttal, mely szerint csak a piaci résztvevők jogosultak kártérítésre. Ez az álláspont azért alakult ki, hogy a károsult cégek tulajdonosai vagy ügyvezetői nem érvényesíthessenek önálló kártérítési igényt a kartellezőkkel szemben. A főtanácsnok szerint azonban a tartomány - ellentétben a károsult cégek tulajdonosaival és ügyvezetőivel - a gazdasági élet önálló egységeként igényel kártérítést. A főtanácsnok azt is megjegyezte, hogy a tartomány kizárása a károsultak köréből - pusztán azért, mert nem beszállító vagy vevő az érintett piacon - különösen azért lenne méltánytalan, mert tulajdonképpen a finanszírozás támogatásával a tartomány teremtett keresletet az érintett piacon a károkozók terméke iránt.
A felvonógyártók arra is hivatkoztak, hogy a tartomány a kamattámogatáshoz biztosított forrásokat nem fektethette volna be más helyen, illetve arra, hogy a veszteség valójában nem a tartományt érte, hanem a támogatásra jogosultakat (nekik kellett több kamatot fizetnie). A főtanácsnok azonban tisztázta, hogy a kamatveszteség, amit a tartomány kártérítésként követel, a tartománynál keletkező kár, ami független a támogatásra jogosultak kárától (áreltérítés, overcharge). A tartománynak pedig jogszabályi kötelezettsége a nem felhasznált forrásokat állami kötvényekbe fektetni, aminek átlagos kamathozamára támaszkodott a tartomány a kárszámítás során.
A főtanácsnok hangsúlyozta, hogy a tartomány kártérítési joga nem jelent korlátlan felelősséget a felvonógyártók számára (pl. az okozati összefüggés vizsgálata miatt). Kártérítési jog csak akkor állhat fenn, ha a kár kellően közvetlen összefüggésben áll a jogsértéssel és előrelátható volt a károkozók számára. Az EUB Kone ügyben (C-557/12.) hozott ítélete (blogbejegyzés itt) óta nyilvánvaló, hogy a szerződéses kapcsolat hiánya a károkozókkal ezt nem vonja kétségbe. A kellően közvetlen összefüggés arra tekintettel megállapítható, hogy az építési költségek százaléka volt a támogatott kölcsön összeget. Az előreláthatóság arra tekintettel megállapítható, hogy a károkozók mind azzal tisztában voltak, hogy az építőiparban megszokott a hitelfinanszírozás, mind azzal, hogy a jogszabályok alapján ehhez a finanszírozáshoz a tartomány támogatást nyújt. Azon túl, hogy a kártérítési jog fennállása kapcsán a fenti útmutatást adta, a főtanácsnok azt is kifejtette, hogy az oksági kérdés kapcsán azt kell vizsgálnia a tagállami bíróságnak, hogy a) a tartomány által nyújtott támogatás összege tényleg magasabb volt-e, b) ez tényleg a magasabb felvonóárak miatt volt-e, és c) a kamathozam, amire tartomány támaszkodott
Az ítélet
Az EUB 2019. december 12-én hozott ítéletében igenlően válaszolta meg a kérdést, a főtanácsnok által alkalmazott feltételes megfogalmazás nélkül.
Az EUB tisztázta, hogy a kartellel okozott kár megtérítésének lehetősége nem korlátozódhat az érintett piacon részt vevő beszállítókra és vevőkre. Az EUB egyetértett a főtanácsnokkal, hogy egy ilyen korlátozás sértené az uniós versenyjog tényleges érvényesülését. Az alapügy károsultját nem vevői minőségben érte kár. Ugyanakkor, az uniós versenyjog megsértésével okozati összefüggésben álló minden kárnak alkalmasnak kell lennie kártérítési igény érvényesítésére. Az EUB egyetértett a főtanácsnokkal, hogy a kárigénynek nem kell az uniós versenyjog védelmi céljával összefüggésben állnia. Ugyanakkor, az EUB hangsúlyozta, hogy az okozati összfüggést a tagállami bíróságnak kell vizsgálnia (a károsultnak bizonyítania kell, hogy nyereségesebb célokra befektethette volna-e a különbözetet).
Értékelés
Ez valószínűleg egyike lesz azon EUB ügyeknek, ahol a főtanácsnoki indítványt többet fogják idézni, mint az ítéletet. Az ítélettel szemben kritikaként fogalmazható meg, hogy a Cogeco és Skanska ügyekhez hasonlóan nem vette át az uniós versenyjogi kártérítési dogmatika tisztázására tett főtanácsnoki kísérleteket és a régi standardok (tényleges érvényesülés) szerint mérte meg a konkrét osztrák jogi kérdést.
Az ügy kulcsfontosságú eleme a német dogmatikai korlátozás (védelmi cél). Ettől függetlenül nem kizárt, hogy Magyarországon is felmerülhet hasonló probléma. A Tpvt. 1. § (1) bekezdése szerint a magyar versenyjog hatálya a piaci magatartást tanúsító személyekre terjed ki. A Tpvt. 88/D. § (2) bekezdése úgy fogalmaz, hogy bárki követelheti a versenyjogi jogsértés következtében elszenvedett kárának megtérítést, függetlenül a termelési-értékesítési láncon belüli helyzetétől. Bár a magyar joggyakorlatban nem irányadó a védelmi cél elve, ezeket a rendelkezéseket lehet megszorítóan értelmezni (állami szerv által nyújtott támogatás nem piaci magatartás, illetve a termelési-értékesítési láncon belül elhelyezkedő szereplő követelheti kára megtérítését).
Fontos megjegyezni, hogy az állami elem kivétele az ügy képletéből hogyan befolyásolja az értékelést: piaci hitelező érvényesíthet kártérítési igényt? A válasz feltételezhetően igen: a) ha a hitelösszeg kartellizált termékek árához igazodott; b) a kárszámítás az áreltérítés máshol történő befektetéséből származó lehetséges ésszerű nyereségen alapul (emlékeztetni kell arra, hogy az elmaradt haszon összegének megállapításához a lehetséges nyereségből le kell vonni a ténylegesen hitelből realizált bevételt). Természetesen mindez nem csak építőipari hitelezőkre vonatkozik, hanem például a teherautó kartell kapcsán a lízingcégekre.
* * *
Az Otis II ügyről írtam elsőként 2018-ban, így stílszerű, hogy az ebben az ügyben hozott ítélettel zárom le (egyelőre?) a versenyjogi kártérítésről szóló bejegyzéssorozatot.
