Túl nagy a verseny!

Ennek a bejegyzés-sorozatnak az lett volna a célja, hogy bemutassa az Európai Unió Bírósága (EUB) előtt még folyamatban lévő versenyjogi kártérítési ügyeket. Az idő múlásával azonban a folyamatban lévő ügyekből lezárt ügyek lettek. Így történt ez az Otis II üggyel (C-435/18.) is, melyet eredetileg ebben a bejegyzésben dolgoztam fel. Most lehetőségem van reflektálni arra, mit tippeltem, hogyan fog dönteni az EUB az ügyben.

Előzmények

Az osztrák legfelsőbb bíróság által előterjesztett kérdés, hogy olyan személyek is követelhetnek-e kártérítést a kartellezőktől, akik a kartell által érintett piacon nincsenek jelen szállítóként vagy vevőként, hanem törvényi előírások alapján támogatást nyújtanak a kartell által érintett termék vevőinek kedvezményes kölcsön formájában, és akiknek a kára abban áll, hogy a kartell által érintett termékek árának arányában nyújtott kölcsönösszeg magasabb volt mint amennyi a kartell hiányában lett volna és az adott személy ezt a különbözetet jövedelmezően befektethette volna máshol.

Kép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/File:Otiselevator_1856.jpg 

A korábbi blogbejegyzésben az volt a tippem, hogy a kérdést igenlően válaszolja meg az EUB, mert különben más által finanszírozott beszerzések (ideértve a közbeszerzéseket) esetén nem lehetne teljes kártérítést elérni. Persze, ettől független kérdés, hogy a finanszírozó kárigénye megalapozott-e.

A főtanácsnoki indítvány

A főtanácsnok 2019. július 29-én előterjesztett indítványában igenlően javasolta megválaszolni azt a kérdést, hogy tartomány (mint építkezés finanszírozásához kamattámogatást nyújtó jogalany) is követelhetnek-e kártérítést. A válaszában néhány szempontból feltételhez kötötte a választ: a) ha a kölcsönösszeg a termékköltséghez igazodott; illetve b) ha a veszteség a szokásos piaci kamatokkal történő elmaradt befektetéssel egyenlő.

A főtanácsnok rendkívül részletes elemzést végzett, abból a célból, hogy útmutatást adjon a tagállami bíróságnak.

Az EUB Manfredi ügyben (C-295/04.) hozott ítélete óta az olyan eljárásjogi kérdéseket, mint az okozati összefüggés, a tagállami jog szerint kell megítélni. A főtanácsnok inkább saját, Cogeco ügyben (C-637/17.) (blogbejegyzés itt), illetve Wahl főtanácsnok Skanska ügyben (C-724-17.) (blogbejegyzés itt) előterjesztett indítványára támaszkodott. Annak kérdése, hogy kártérítésre ki jogosult, nem eljárásjogi kérdés, hanem anyagi jogi kérdés, így az uniós versenyjog alapján kell megítélni. A tagállami dogmatika (védelmi cél elve, Schutzzweckprinzip) pedig nem befolyásolhatja az uniós versenyjog (és annak magánjogi érvényesítésének) hatályát. A tagállami jog azt határozza meg, hogy mennyi és milyen típusú, milyen szintű tudományos igazolásra van szükség az okság megállapításához. 

A főtanácsnok három kérdést vizsgált: (i) a védelmi céllal összeegyeztethető-e a tartomány kártérítési joga; (ii) tényleges / megtéríthető kár-e a tartomány kára; (iii) kellően közvetlen az összefüggés a tartomány kára és jogsértés között.

A felvonógyártók arra hivatkoztak, hogy a tartomány állami hitelező, politikai hatáskörben járt el, amikor szociálislakásépítésre támogatást nyújtott és nem a nyereségszerzés céljából tette. A főtanácsnok támaszkodott az Otis I ügyben (C-199/11.) hozott ítéletre, ami megerősítette az Európai Bizottság (mint ajánlatkérő) kártérítési jogát a felvonógyártókkal szemben. A főtanácsnok arra jutott, hogy a hatóságokat akkor sem lehet kizárni a kártérítési jogból, ha nem saját beszerzésükről van szó (nem vevőként járnak el). A főtanácsnok hangsúlyozta, hogy ez az érvelés nincs ellentétben a német dogmatikai állásponttal, mely szerint csak a piaci résztvevők jogosultak kártérítésre. Ez az álláspont azért alakult ki, hogy a károsult cégek tulajdonosai vagy ügyvezetői nem érvényesíthessenek önálló kártérítési igényt a kartellezőkkel szemben. A főtanácsnok szerint azonban a tartomány - ellentétben a károsult cégek tulajdonosaival és ügyvezetőivel - a gazdasági élet önálló egységeként igényel kártérítést. A főtanácsnok azt is megjegyezte, hogy a tartomány kizárása a károsultak köréből - pusztán azért, mert nem beszállító vagy vevő az érintett piacon - különösen azért lenne méltánytalan, mert tulajdonképpen a finanszírozás támogatásával a tartomány teremtett keresletet az érintett piacon a károkozók terméke iránt.

A felvonógyártók arra is hivatkoztak, hogy a tartomány a kamattámogatáshoz biztosított forrásokat nem fektethette volna be más helyen, illetve arra, hogy a veszteség valójában nem a tartományt érte, hanem a támogatásra jogosultakat (nekik kellett több kamatot fizetnie). A főtanácsnok azonban tisztázta, hogy a kamatveszteség, amit a tartomány kártérítésként követel, a tartománynál keletkező kár, ami független a támogatásra jogosultak kárától (áreltérítés, overcharge). A tartománynak pedig jogszabályi kötelezettsége a nem felhasznált forrásokat állami kötvényekbe fektetni, aminek átlagos kamathozamára támaszkodott a tartomány a kárszámítás során.

A főtanácsnok hangsúlyozta, hogy a tartomány kártérítési joga nem jelent korlátlan felelősséget a felvonógyártók számára (pl. az okozati összefüggés vizsgálata miatt). Kártérítési jog csak akkor állhat fenn, ha a kár kellően közvetlen összefüggésben áll a jogsértéssel és előrelátható volt a károkozók számára. Az EUB Kone ügyben (C-557/12.) hozott ítélete (blogbejegyzés itt) óta nyilvánvaló, hogy a szerződéses kapcsolat hiánya a károkozókkal ezt nem vonja kétségbe. A kellően közvetlen összefüggés arra tekintettel megállapítható, hogy az építési költségek százaléka volt a támogatott kölcsön összeget. Az előreláthatóság arra tekintettel megállapítható, hogy a károkozók mind azzal tisztában voltak, hogy az építőiparban megszokott a hitelfinanszírozás, mind azzal, hogy a jogszabályok alapján ehhez a finanszírozáshoz a tartomány támogatást nyújt. Azon túl, hogy a kártérítési jog fennállása kapcsán a fenti útmutatást adta, a főtanácsnok azt is kifejtette, hogy az oksági kérdés kapcsán azt kell vizsgálnia a tagállami bíróságnak, hogy a) a tartomány által nyújtott támogatás összege tényleg magasabb volt-e, b) ez tényleg a magasabb felvonóárak miatt volt-e, és c) a kamathozam, amire tartomány támaszkodott 

Az ítélet

Az EUB 2019. december 12-én hozott ítéletében igenlően válaszolta meg a kérdést, a főtanácsnok által alkalmazott feltételes megfogalmazás nélkül.

Az EUB tisztázta, hogy a kartellel okozott kár megtérítésének lehetősége nem korlátozódhat az érintett piacon részt vevő beszállítókra és vevőkre. Az EUB egyetértett a főtanácsnokkal, hogy egy ilyen korlátozás sértené az uniós versenyjog tényleges érvényesülését. Az alapügy károsultját nem vevői minőségben érte kár. Ugyanakkor, az uniós versenyjog megsértésével okozati összefüggésben álló minden kárnak alkalmasnak kell lennie kártérítési igény érvényesítésére. Az EUB egyetértett a főtanácsnokkal, hogy a kárigénynek nem kell az uniós versenyjog védelmi céljával összefüggésben állnia. Ugyanakkor, az EUB hangsúlyozta, hogy az okozati összfüggést a tagállami bíróságnak kell vizsgálnia (a károsultnak bizonyítania kell, hogy nyereségesebb célokra befektethette volna-e a különbözetet).

Értékelés

Ez valószínűleg egyike lesz azon EUB ügyeknek, ahol a főtanácsnoki indítványt többet fogják idézni, mint az ítéletet. Az ítélettel szemben kritikaként fogalmazható meg, hogy a Cogeco és Skanska ügyekhez hasonlóan nem vette át az uniós versenyjogi kártérítési dogmatika tisztázására tett főtanácsnoki kísérleteket és a régi standardok (tényleges érvényesülés) szerint mérte meg a konkrét osztrák jogi kérdést. 

Az ügy kulcsfontosságú eleme a német dogmatikai korlátozás (védelmi cél). Ettől függetlenül nem kizárt, hogy Magyarországon is felmerülhet hasonló probléma. A Tpvt. 1. § (1) bekezdése szerint a magyar versenyjog hatálya a piaci magatartást tanúsító személyekre terjed ki. A Tpvt. 88/D. § (2) bekezdése úgy fogalmaz, hogy bárki követelheti a versenyjogi jogsértés következtében elszenvedett kárának megtérítést, függetlenül a termelési-értékesítési láncon belüli helyzetétől. Bár a magyar joggyakorlatban nem irányadó a védelmi cél elve, ezeket a rendelkezéseket lehet megszorítóan értelmezni (állami szerv által nyújtott támogatás nem piaci magatartás, illetve a termelési-értékesítési láncon belül elhelyezkedő szereplő követelheti kára megtérítését).

Fontos megjegyezni, hogy az állami elem kivétele az ügy képletéből hogyan befolyásolja az értékelést: piaci hitelező érvényesíthet kártérítési igényt? A válasz feltételezhetően igen: a) ha a hitelösszeg kartellizált termékek árához igazodott; b) a kárszámítás az áreltérítés máshol történő befektetéséből származó lehetséges ésszerű nyereségen alapul (emlékeztetni kell arra, hogy az elmaradt haszon összegének megállapításához a lehetséges nyereségből le kell vonni a ténylegesen hitelből realizált bevételt). Természetesen mindez nem csak építőipari hitelezőkre vonatkozik, hanem például a teherautó kartell kapcsán a lízingcégekre. 

* * *

Az Otis II ügyről írtam elsőként 2018-ban, így stílszerű, hogy az ebben az ügyben hozott ítélettel zárom le (egyelőre?) a versenyjogi kártérítésről szóló bejegyzéssorozatot. 

Az Európai Unió Bírósága (EUB) több szempontból is foglalkozik / foglalkozott a versenyjogi kártérítés kérdésével. A hatodik ügy, amivel kapcsolatban meg kívánom osztani a gondolataimat, a Tibor-Trans ügy (C-451/18.). Az ügy alapkérdése egyszerű: perelhető-e a külföldi károkozó a károsult saját országában, amely a kár bekövetkezése helye szerinti ország. Az ügy körülményeire tekintettel jogosan merültek fel kétségek a válasz kapcsán. 

Az ügy háttere

Az Európai Bizottság 2016. július 19-én közzétett határozatában bírságot szabott ki több tehergépjárműveket gyártó vállalkozásra az AT.39824 - Tehergépjárművek ügyben. A határozat összefoglalója szerint a holland és német DAF is részt vett az áremelések koordinációjában 1997 és 2011 között. 

A Tibor-Trans egy árufuvarozással foglalkozó cég, mely a holland DAF ellen indított kártérítési pert a Győri Törvényszék előtt. A per tárgya kb. 48 millió forint szerződés kívül okozott kár. A Tibor-Trans nem csak saját kárigényét érvényesítette, hanem három másik fuvarozó cégét is, amelyek 2007-ben beolvadtak a Tibor-Trans-ba. Nem közvetlen beszerzésekről és nem adásvételről volt szó: a teherautókat az árufuvarozók magyarországi márkakereskedőktől szerzik be és zárt végű pénzügyi lízingszerződés keretében szerzik meg tulajdonjogot. A TIbor-Trans DAF márkájú teherautót nem szerzett be (a peranyag szerint). 

A kép forrása: http://tibortrans.hu/jarmupark/

 A DAF a perben joghatósági kifogást terjesztett elő. A joghatóság kapcsán a Tibor-Trans az új Brüsszel I. rendeletre és az EUB CDC ügyben (C-352/13.) hozott ítéletére támaszkodott. Előadta, hogy a DAF az EGT egész területére kiterjedő versenykorlátozó megállapodást kötött, így számíthatott arra, hogy bármely tagállamban perelik. A Tibor-Trans arra is hivatkozott, hogy közvetlen károsult, mivel a kartell hatásainak kizárólagos elszenvedője (az ő könyveiben jelentkezett a kárt). A DAF a joghatóság kapcsán arra támaszkodott, hogy a CDC ügyben hozott ítélet nem alkalmazandó, mert ebben az ügyben nem állt fenn szerződéses kapcsolat a károkozó és károsult között, így a DAF nem láthatta előre a magyar cég által Magyarországon indított pert. Arra is hivatkozott, hogy a károkozás helye ebben az ügyben megállapítható volt.

A Győri Törvényszék - arra hivatkozással, hogy a károkozás helye alapozhat csak meg joghatóságot, a kár bekövetkezésének helye nem - megszüntette a pert. 

A kérdések

Másodfokon a Győri Ítélőtáblának kétségei fogalmazódtak meg a CDC ügyben hozott ítélet alkalmazása kapcsán - különösen a flyLAL ügyben (C-27/17.) előterjesztett főtanácsnoki indítvány alapján (ezzel az üggyel korábban ebben a blogbejegyzésben foglakoztunk) - így előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése mellett döntött.

A Győri Ítélőtábla 2018. június 19-én kelt végzésében a következő kérdést tette fel:

Megalapozza-e az új Brüsszel I. Rendelet 7. cikk (2) bekezdése a magyar bíróság joghatóságát, ha (i) a károsult magyar cég, (ii) csak egyetlen külföldi károkozó ellen indított pert, (iii) a károsult a károkozóval nem állt szerződéses viszonyban (sőt, a károkozó által gyártott járműveket mástól sem szerzett be), (iv) a kartell megállapodást nem Magyarországon kötötték, (v) a járműveket nem közvetlenül és nem adásvétel keretében szerezte be károsult.

A Győri Ítélőtábla tehát egyszerre volt kíváncsi a károkozók egyetemleges felelősségének határaira (és annak kihatására a joghatóságra), a kár bekövetkezésének helye szerinti joghatósági ok értelmezésére és arra, hogy a CDC ügyben hozott ítéletet kell-e alkalmazni közvetett vevőkre. 

Az ítélet

 Az EUB főtanácsnoki indítvány előterjesztése nélkül hozott ítéletet. Az EUB 2019. július 29-én kelt ítéletében a következő választ adta a kérdésre:

"A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12‑i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 7. cikkének 2. pontját úgy kell értelmezni, hogy az EUMSZ 101. cikk szerinti, különösen a tehergépjárművek árazására és bruttó áremeléseire vonatkozó összehangolt megállapodásokból álló jogsértés által okozott kár megtérítése iránti kereset keretében a „káresemény bekövetkezése helyének” az alapügyben szóban forgóhoz hasonló helyzetben a jogsértéssel érintett piac helye tekintendő, vagyis ahol a torzított piaci árakat alkalmazták, és ahol a károsult állítása szerint a kár bekövetkezett, még akkor is, ha a kereset a szóban forgó kartell olyan résztvevője ellen irányul, akivel a károsult nem létesített szerződéses jogviszonyt."

Az EUB két héttel a Győri Ítélőtábla megkeresése után meghozta a flyLAL ügyben ítéletét, melyben kifejtette azokat az elveket, amelyekre ebben az ügyben is támaszkodott (a versenyellenes magatartással érintett piac országa a kár bekövetkezésének helye).  

 Az EUB előrebocsátotta, hogy a kár bekövetkezésének helye is lehet joghatóságot megalapozó ok. Ugyanakkor, joghatóságot csak az ún. első kár alapoz meg, a későbbi hátrányos következmények nem. A kérdés tehát az volt, hogy közvetett vevő esetén beszélhetünk-e első kárról. Az EUB rögzítette, hogy az áreltérítés (kartell által megemelt árak miatti többletköltség) első kárnak minősül közvetett vevők tekintetében is. Tehát a kár továbbhárítása ezt a kártípust nem teszi későbbi hátrányos következménnyé joghatósági szempontból. Az EUB arra is utalt, hogy más lenne a következtetés a joghatóságot illetően, ha a per tárgya nem áreltérítés lett volna, hanem például elmaradt haszon (forgalomkiesés).

Az EUB itt is emlékeztetett rá, hogy a Róma II. Rendelet 6. cikk (3) bekezdése tartalmaz speciális szabályt, ami a versenyellenes magatartás által érintett piac országához köti az alkalmazandó jogot. 

Bár az EUB arra helyezte a hangsúlyt, hogy kell-e alkalmazni a CDC ügyben hozott ítéletet közvetett vevőkre, azért azt is tisztázta, hogy a joghatóság kérdését nem érinti, hogy a károsult mely károkozó ellen indított pert. Így sem az, hogy csak az egyik károkozóval szemben indított pert, sem az, hogy az adott károkozótól a károsult nem szerzett be teherautót. Mindez a kartell esetén fennálló, többek közös károkozásán alapuló egyetemleges felelősségre vezethető vissza. 

Utóélet

A Győri Ítélőtábla  - az EUB ítéletének különösebb elemzése nélkül - 2019. szeptember 10-i végzésében megváltoztatta az elsőfokú végzést és mellőzte a permegszüntetésre vonatkozó rendelkezést. 

Értékelés

A Győri Ítélőtábla által feltett kérdés több témát is érintett, az EUB - helyesen - mégis csak a joghatósági szempontból releváns kérdést döntötte el.

Az ítélet - igazodva ahhoz az elvhez, hogy az új Brüsszel I. Rendelet által használt fogalmak egyedi, uniós fogalmak - éles határt vont a joghatósági és a versenyjogi közvetett kár fogalmak között. Míg joghatósági szempontból a kár jellege (vagyoncsökkenés vagy elmaradt haszon) döntő, versenyjogi szempontból a károsult személye (közvetlen vagy közvetett vevő). Így a Tibor-Trans joghatósági szempontból közvetlen károsult (direct victim of damage / unmittelbar Betroffene), versenyjog szempontból közvetett vevő (indirect purchaser / mittelbarer Abnehmer). A joghatósági első kár fogalom inkább a magyar tapadó kár fogalomhoz hasonlít (míg a későbbi pénzügyi következmény fogalom a következményi kár fogalomhoz).

Az elválasztásra tekintettel fontos hangsúlyozni, hogy a joghatóság fennállása nem jelenti automatikusan a közvetett vevő kárigényének megalapozottságát is. A per érdemi ítéletének kell döntenie arról, hogy valóban történt-e továbbhárítás a márkakereskedők részéről. Továbbá, a hamarosan e blogban tárgyalandó Otis ügyben (C-435/18.) hozott ítélet azt a kérdést is felveti, hogy a teherautókat finanszírozó lízingcégeknek lehet-e kárigénye a kartell kapcsán. 

Jelen ügyben kizárólag áreltérítés volt a per tárgya, a károsult nem érvényesített elmaradt haszon iránti kárigényt. Ilyet akkor érvényesíthetett volna, ha tudná igazolni, hogy a kartell miatt drágább teherautókból kevesebbet vásárolt és ezért kevesebb fuvarozási tevékenységet tudott folytatni. Ugyanakkor, az EUB ítélete arra enged következtetni, hogy ilyen pereskedések kapcsán még szükség lesz az EUB útmutatására.

Sokféle szempontból elemezték már a jogászok az immár Magyarországot is elért koronavírus (pontosabban a SARS-CoV-2 vírusból fakadó COVID-19 betegségen alapuló) járvány hatásait és jogi következményeit. Természetesen az átfogó tanulmányok még váratnak magukra, de magyar nyelven számos igényes munkajogi, biztosítási jogi és adatvédelmi jogi megszólalás már így is született. Felmerül tehát a kérdés: lehet-e a járványnak bármi kapcsolódása blogunk témájához, a versenyjoghoz?

A válasz (természetesen?) igenlő, és nemcsak a világ legismertebb kartelljének friss termeléskorlátozó döntései miatt (ld. „Koronavírus: rendkívüli óvintézkedések az olajkartelltől…”). Az alábbiakban most két olyan kapcsolódási pontot mutatunk be, amelyek már most jelentősnek látszanak.

Egyrészt, a járványnak relevanciája lehet az erőfölénnyel való visszaélés tilalma szempontjából. A járvány ugyanis egyes termékek esetében különösen látványos hiányhoz vezetett: egy ilyen hiányhelyzet esetében rögtön felvetődik mind a szerződéskötéstől való elzárkózás, mind pedig a túlzó árazás tilalma. Lehetséges, hogy épp azért nem érhető el egy adott termék a boltban, mert a termék egyetlen gyártója nem hajlandó a meglevő készleteit piacra dobni? Lehetséges, hogy egy másik termék ára pedig minden ok nélkül ugrott fel hirtelen a korábbi tízszeresére a helyi kisboltban (és a terméket pedig csak a távoli megyeszékhelyen lehetne egyébként megkapni)? Lehetséges, hogy egy életfontosságúnak bizonyuló gyógyszer-hatóanyag licenciaszerződésének kialakítása nem engedi meg a hatóanyag új célra történő felhasználását? Természetesen mindez csak abban az esetben jelenthet versenyjogi jogsértést, ha két fontos – de viszonylag komplex elemzést igénylő - feltétel teljesül:

1. az ellátási lánc adott szintjén valóban erőfölényes helyzet áll fenn (azaz egy adott szállító - „versenyjogi elefántként a porcelánboltban” - képes a piac további szereplőitől érdemben függetlenül alakítani magatartását), és
2. az adott magatartásra nincsen valamilyen észszerű indok (pl. a kisbolt az árak növelésére a szállítói árak növekedése miatt kényszerült).

Másrészt, a járvánnyal kapcsolatos kommunikáció jogszerűsége jelentős lehet a fogyasztók megtévesztésének tilalma szempontjából is. A járvány (és az általa okozott aggodalom, adott esetben pánik) ugyanis sok esetben táptalaja lehet a felelőtlen kereskedelmi kommunikációnak. Ilyen lehet például egy termék esetében a gyógyhatás ígérete (annak ellenére, hogy valódi gyógyszerről nincs is szó) vagy valamilyen védőfelszerelés / anyag esetében a védőhatások megalapozatlan állítása. Mindezek tisztességtelen kereskedelmi kommunikációnak minősülhetnek – akár nagy áruházláncokról, akár webshopokról akár helyi patikákról van szó.

Nem lesznek tehát könnyű helyzetben a versenyhatóságok, ha ilyen vagy ehhez hasonló magatartások kapcsán kell a hozzájuk érkező jelzéseket kezelni. Főleg az erőfölényes esetekben ugyanis sokszor igen bonyolult közgazdaságtani-versenyjogi előkérdésekre kell választ adni (tényleg fennáll-e az erőfölényes helyzet a piacon? Mikor tekinthető egy eladási ár „tisztességtelenül magasnak”?) Mindeközben a közvélemény érthetően gyors és hatékony döntéseket vár el a hatóságoktól, jóval a „megszokott” időbeli kereteken belül. Megoldás lehet a sürgős beavatkozásra adott esetben az ideiglenes intézkedés jogintézménye: ez azonban egy kivételes eszköz, de megnyugtató, hogy mind Magyarországon, mind az Európai Unióban ezzel kapcsolatban vannak friss tapasztalatok (ha persze egyelőre a járványhoz nem is kapcsolódó ügyekben).

Az Európai Unió Bírósága (EUB) több szempontból is foglalkozik / foglalkozott a versenyjogi kártérítés kérdésével. Az ötödik ügy, amivel kapcsolatban meg kívánom osztani a gondolataimat, a Skanska ügy (C-724/17.). Az ügy azzal kapcsolatos, hogy ki ellen érvényesíthető versenyjogi kártérítési igény akkor, ha a kártérítési kereset benyújtásakor a kartellben részt vevő társaság már megszűnt.

Az ügy háttere

Az ügy részleteit az YIT nevű társaság - mely a kartellben résztvevő Lemminkäinen nevű társaság anyavállalata - tőzsdei jelentéseiből lehet a legkönnyebben megismerni. 

A finn versenyhatóság 2002 tavaszán indított vizsgálatot a finn aszfalt szövetség ellen. 2004 március 31-én a versenyhatóság indítványozta a finn piaci bíróságnál, hogy állapítsa meg, hogy 7 aszfaltgyártó vállalkozás kartellben vett részt 1994 és 2002 közötti időszakban Finnországban és szabjon ki 97 millió euró összegben bírságot (nagyrészét, 68 millió eurót a Lemminkäinenre).

A finn piaci bíróság 2007. december 19-én hozott ítéletében megállapította a jogsértést, de csak 19 millió euró bírságot szabott ki (a Lemminkäinen bírsága 14 millió euró volt). A bíróság a versenyhatóság több megállapítását nem találta megalapozottnak, így különösen, hogy a helyi önkormányzatok által kiírt közbeszerzésekkel kapcsolatos kartell országos szintű lett volna, illetve hogy a kartell átlagban 10%-kal emelte meg az árakat.

A Lemminkäinen megtámadta ezt az ítéletet a finn legfelsőbb közigazgatási bíróságon. A finn legfelsőbb közigazgatási bíróság 2009. szeptember 29-án hozott ítéletében mégis a finn versenyhatóság indítványának megfelelően döntött és megváltoztatta az elsőfokú ítéletet, így különösen megállapította, hogy a jogsértés országos volt, annak ellenére, hogy csak egyes önkormányzatokra vonatkozóan voltak bizonyítékok. A jogerős ítélet 82 millió euró bírságot állapított meg (a Lemminkäinen bírsága 68 millió euró volt).

(Kép forrása: youtube.com) 

Az ügy versenyhatósági oldalának mellékszála, hogy az egyik kartellező cég - az SA-Capital - megtámadta a finn legfelsőbb közigazgatási bíróság döntését, mivel a döntés másoktól származó információkra vonatkozó tanúvallomásokra is támaszkodott. Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2019. február 14-i ítéletében nem állapította meg az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikk (1) bekezdésének sérelmét, mivel a finn legfelsőbb közigazgatási bíróság megfelelően vizsgálta a tanúvallomásokat, nem támaszkodott kifejezetten másodkézből származó információra és a kartellezők érdemben gyakorolhatták védekezéshez való jogukat az eljárásban.

A kartellező vállalkozások

A 7 kartellező aszfalt gyártó vállalkozás a következő volt: (i) Lemminkäinen, (ii) Asfaltti-Tekra (később Skanska), (iii) Sata Asfallti, (iv) Interasfallti, (v) Asfalttineliö, (vi) SA-Capital, és (vii) Super Asfaltti. Még a jogsértés időtartama alatt megszerezte az Asfaltti-Tekra (később Skanska) a Sata-Asfallti részvényeit, az NCC az Interasfallti részvényeit és a Rudus Asfallti (később Asfaltmix) az Asfalttineliö részvényeit, majd mindhárom céget megszüntették nem sokkal a részvények megszerzését követően. Tehát a Skanska mind saját magatartása, mind egy másik kartellező jogutódjaként felelős volt a jogsértésért.  

A kártérítési perek

39 önkormányzat és a finn állam (finn útkezelő társaság) is kártérítési keresetet nyújtott be a helsinki körzeti bíróságon (a Lemminkäinentől követelt összeg 121 millió euró volt). Vantaa önkormányzata 2009. december 2-án nyújtott be kártérítési keresetet.

A helsinki körzeti bíróság 2013. november 28-án hozott ítélete (i) kötelezte a Lemminkäinent, hogy 25 felperesnek fizessen 15 millió euró kártérítést és (ii) egyetemlegesen kötelezte a kartellezőket, hogy 10 felperesnek fizessenek 19 millió euró kártérítést (ebből a Lemminkäinen része 11 millió euró volt). A bíróság elutasította a finn állam és 4 önkormányzat keresetét.  A helsinki körzeti bíróság arra jutott, hogy alkalmazni kell a gazdasági folytonosság elvét a kártérítési keresetek esetén is.

Mindkét oldal fellebbezése folytán 2016. október 20-én a helsinki fellebbviteli bíróság a megváltoztatta az elsőfokú ítéletet: (i) kötelezte a Lemminkäinent, hogy 18 felperesnek fizessen 6 millió euró kártérítést és (ii) kötelezte a kartellezőket, hogy 8 felperesnek fizessenek 14 millió euró kártérítést. A jogerős ítélet az elutasított keresetek közül a finn állam és 1 önkormányzat keresetének is helyt adott. A helsinki fellebbviteli bíróság úgy ítélte meg, hogy a gazdasági folytonosság versenyjogi elve a kártérítési keresetekre nem alkalmazható. Ezzel kapcsolatban arra támaszkodott, hogy a finn polgári perjogi szabályok ilyen értelmezése contra legem lenne. 

A Lemminkäinen 2016. december 7-én 17 önkormányzattal egyezséget kötött, hogy nem kérnek felülvizsgálatot a jogerős ítélet ellen. 2017. január 13-án a Lemminkäinen egyezséget kötött a finn állammal is. Egy önkormányzat - Vantaa - vonatkozásában a Lemminkäinen felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, amit a finn legfelsőbb bíróság 2018. szeptember 6-án megengedhetőnek talált. A Lemminkäinen a felülvizsgálati kérelemben arra hivatkozott, hogy a megítélt kártérítés mértéke túlzott, mivel értelemszerűen a többi kartellezővel szembeni keresetet a helsinki fellebbviteli bíróság elutasította gazdasági folytonosság hiányában. A felülvizsgálati eljárásban a finn legfelsőbb bíróság azért kereste meg az EUB-t, mert a személyes felelősség elvével ellentétes lenne a megszűnt társaságok kártérítési kötelezettségének betudása a jogutódoknak, annak ellenére, hogy a finn polgári perjogban van lehetőség kiterjesztett felelősségre, ha a társaság megszüntetésére kifejezetten a felelősség megkerülése érdekében került sor.

A kérdések

A finn legfelsőbb bíróság 3 kérdést terjesztette az EUB elé:

• Az uniós versenyjog megsértéséből eredő kárért való felelősséget az uniós versenyjog vagy a tagállami jog alapján kell meghatározni?
• Ha az uniós versenyjog alapján, akkor alkalmazandó-e a kártérítési felelősségre a vállalkozás fogalma és ezáltal felelősség terheli a gazdasági egység vagy gazdasági folytonosság alapján egy vállalkozásba tartozó társaságokat?
• Ha a tagállami jog alapján, összeegyeztethető-e az uniós versenyjog tényleges érvényesülésével az a tagállami jog, amely szerint a megszűnt társaság tevékenységét folytató társaság nem tartozik kártérítési felelősséggel? Továbbá, összeegyeztethető-e az uniós versenyjog tényleges érvényesülésével az a tagállami jog, amely a megszűnt társaság tevékenységét folytató társaság kártérítési felelősségét többletfeltételhez köti (pl. megszűnés jogellenes, mesterséges, tisztességtelen volt)?

A főtanácsnoki indítvány

A főtanácsnok 2019. február 6-án előterjesztett indítványában két jelentős szempontból is el kívánt térni a korábbi ítélkezési gyakorlattól. Egyrészről, arra jutott, hogy a versenyjogi kártérítésnek a helyreállítási funkciója (restitúció) csak másodlagos az elrettentő funkcióhoz képest. Másrészről, véleménye szerint az elrettentő funkció elsődlegessége alapján bizonyos kérdésekben indokolt, hogy maga az EUB dolgozza ki a versenyjogi kártérítés feltételeit és nem csak az egyenértékűség és tényleges érvényesülés elve alapján értékelje a tagállami szabályokat.

A főtanácsnok arra támaszkodott, hogy a versenyjogi jogsértés által okozott valódi kár a holtteherveszteség, vagyis a gazdaságihatékonyság-kiesés. Mivel ez társadalmi szintű, fogyasztói jólét csökkenésében megnyilvánuló hátrány, azt a közvetlen kár megtérítésére irányuló igények csak megközelíteni tudják. Ezért elsődleges az elrettentő funkciója a kártérítésnek.

A főtanácsnok indítványának bevezetésében hivatkozott van Gerven főtanácsnok Banks ügyben (C-128/92.) előterjesztett indítványára, mely sokak szerint az uniós versenyjogi kártérítés első fontos lépése volt. E hivatkozás abból a szempontból fontos, hogy van Gerven főtanácsnok elképzelése - melyet a főtanácsnoki indítványban is hivatkozott cikkében (W. Van Gerven, „Of rights, remedies and procedures”, Common Market Law Review, 37. kötet, 2000, 501–536, 503–504. o.) fejtett ki - szerint az EUB-nak lett volna a feladata az uniós versenyjogi kártérítési igény megteremtése, részletkérdéseinek tisztázása az ítélkezési gyakorlat útján, hasonlóan az uniós intézmények kártérítési felelősségéhez.

Bár hivatkozik a Manfredi ügyre , mely elkülöníti a kártérítési keresetek azon kérdéseit, melyet uniós jog rendez, és melyeket tagállami jog rendez,

A főtanácsnok kiegészíteni javasolta a Manfredi ügyben (C-295/04-C-298/04.) hozott ítéletet: elválasztotta az uniós versenyjogi kártérítési igények elvi és alkalmazási kérdéseit. Utóbbi kapcsán fenntarthatónak vélte a tagállami szabályok alkalmazását az uniós versenyjog egyenértékűsége és tényleges érvényülése fényében, előbbi - a főtanácsnok fogalmai szerint a kártérítéshez való jogot keletkeztető feltételek - kapcsán azonban egy új mércét javasolt megállapítani: az uniós versenyjog teljes körű érvényesülését.

A főtanácsnok szerint a Kone ügyben (C-557/12.) hozott ítéletében az EUB kifejezetten a kártérítés elrettentő hatására tekintettel döntött úgy, hogy kiterjeszti az okozati összefüggést az árernyőhatás következtében bekövetkező károkra. Ugyanakkor a főtanácsnok szerint az ügyben az EUB mehetett volna tovább is és megállapíthatta volna a versenyjogi kártérítési igények kapcsán az uniós okozati összefüggés mércéjét - ahogy azt a Kone ügyben főtanácsnok indítványában javasolta.

Mindezek után a főtanácsnok az első kérdésre egyértelműen azt javasolta válaszolni, hogy az uniós versenyjogot kell alkalmazni az uniós versenyjogi kárfelelősség meghatározása kapcsán. Az uniós versenyjogi kártérítési igény az uniós versenyjogon alapszik és annak másik oldala az uniós versenyjogi kárfelelősség. A főtanácsnok szerint az uniós versenyjog megsértéséért felelős személyek levezethetők az uniós versenyjogból („vállalkozások”), így értelemszerűen az uniós versenyjogi kárfelelősségre is ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni.

A második kérdéssel kapcsolatban a főtanácsnok felidézte, hogy az uniós versenyjog megsértéséért való felelősség esetén az számít, hogy a jogsértést elkövető jogalany és jogutódja gazdasági szempontból azonos legyen. Ismét hivatkozott arra, hogy a versenyjogi kártérítésnek elrettentő funkciója is van, így ugyanaz az indok fennáll a gazdasági folytonosság elvének kártérítések esetén történő alkalmazása mellett mint a bírságok tekintetében. Azzal kapcsolatban, hogy ez a megoldás felborítja a magánjogi logikát, csak annyit jegyzett meg a főtanácsnok, hogy a versenyjogi jogsértésért a felelősség a jogi személyiség helyett a vagyonhoz kötődik, illetve hogy e megoldás hiányában a versenyjogi kártérítési gyakorlatilag lehetetlen lenne (végelszámolt társaság elleni kártérítési kereset nem képes ténylegesen biztosítani a kár megtérítését).

A harmadik kérdéssel a főtanácsnok nem foglalkozott.

Az ítélet

Az EUB 2019. március 14-én hozott ítéletében az első és második kérdéseket együtt tartotta szükségesnek vizsgálni. Az EUB alapvetően egyet értve a főtanácsnokkal, röviden rögzítette, hogy a versenyjogi kártérítési jog gyakorlásának feltételeit a tagállami jog határozza meg, ugyanakkor a kár megtérítésére köteles személy meghatározását az uniós jog közvetlenül határozza meg. Az EUB egyszerűen fogalmazott: az uniós versenyjog a vállalkozásokra vonatkozik, így az uniós versenyjog megsértéséből eredő kárért való felelősség is a vállalkozásokat terheli.

Az EUB a Versenyjogi Kártérítési Irányelvre is reflektált: (i) az Irányelv nem a felelős jogalanyt határozza meg, csak a jogalanyok egymás közötti viszonyát, (ii) az Irányelv nem biztosít hatáskört a tagállamoknak a kárért felelős személyek meghatározására, és (iii) az Irányelv – bár nem alkalmazható erre a kérdésre – szintén a vállalkozás kifejezést használja az egyetemleges felelősség kapcsán.

Az EUB a bírságolás kapcsán kidolgozott elvekre hivatkozott, miszerint a személyes felelősség elvével nem ellentétes, hogy a jogsértést elkövető társaság jogutódjának tudják be a jogsértésért való felelősséget. Az EUB arra is rámutatott, hogy a jogsértést elkövető jogalany beolvad egy másik társaságba és ezáltal megszűnik, a jogutód társaság megszerzi a jogsértést elkövető jogalany felelősségét is. Az azzal kapcsolatos kifogást, hogy a fenti elvek a bírságkiszabással kapcsolatosak, az EUB azzal utasította el, hogy a kártérítés része a versenyjog érvényesítésének, így értelemszerűen egységesnek kell lennie a vállalkozás fogalmának.

Végül, az EUB megjegyezte, hogy – bár a tagállami bíróság hatáskörébe tartozik a kérdés eldöntése – a rendelkezésre álló információk alapján egyértelmű, hogy az alperesi társaságok biztosították a gazdasági folytonosságot. 

Az EUB a harmadik kérdésre nem tartotta szükségesnek válaszolni.

Értékelés

A főtanácsnok indítványára tekintettel az ítélet egy kihagyott helyzetnek tekinthető. Bár valahol érthető, hogy az EUB tartózkodott a bírói jogalkotásnak minősülő lépéstől, a versenyjogi kártérítés anyagi kérdéseinek tisztázása kapcsán nagy előrelépést jelenthetett volna az önálló uniós versenyjogi kártérítési igény megteremtése.

A vállalkozás fogalmának versenyjogi kártérítések terén történő alkalmazása jelentős változást hozhat magával. Az egyik legfontosabb terület, amit érintene, az a joghatóság. E kérdésben több versenyjogi kártérítési per kapcsán kellett az EUB-nak útmutatást adnia a közelmúltban. A Skanska ügyben hozott ítélet tág értelmezése azt is lehetővé tehetné, hogy az ún. horgony alperes (kartellező cégcsoportjába tartozó, károsulttal azonos országban székhellyel rendelkező leányvállalat) ellen pert lehetne indítani a teljes kárösszeg iránt.

Egyelőre inkább az EUB ítélet szűk értelmezése látszik valószínűnek: a gazdasági folytonosság csak akkor alkalmazható, ha a jogutód az összes részvényt megszerezte, megszüntette a kartellező céget és folytatta annak gazdasági tevékenységét.

A gyakorlat - és különösen a társasági tranzakciók szempontjából - nem elhanyagolható kérdés, hogy vajon üzletág átruházások esetén is alkalmazható-e az elv (amikor a kartellező cég továbbél, de a kartellizált üzleti tevékenységet más folytatja).

2019. október 11-én a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) határozatot hozott a Magyar Telekommal szemben indított versenyfelügyeleti eljárásban. Az eljárás elindítására azért került sor, mert a GVH észlelte, hogy a Telekom a Flip nevű szolgáltatáscsomagon keresztül jelentősen olcsóbb triple-play (TV + internet + vezetékes telefon) csomagokat nyújt előfizetőinek azokon a településeken, ahol más telekommunikációs cégek (DIGI, UPC, Invitel) is jelen vannak. Másként fogalmazva, a Telekom drágábban nyújtja szolgáltatásait az olyan településeken, ahol nincsenek erős versenytársai. A határozatban a GVH kötelezte a Telekomot – a cég saját felajánlása alapján –, hogy legkésőbb december 2-tól új triple-play csomagot vezessen be csökkentett árazással azokon a településeken, ahol egyedüli nagyobb szolgáltatóként van jelen és a Flip-hez hasonló szolgáltatást tud nyújtani a már meglévő infrastruktúrán keresztül.

ALACSONYABB ÁRAK, HURRÁ!...VAGY MÉGSEM?

Ennek megfelelően 406 településen legkésőbb idén decemberben új, jelentősen olcsóbb triple-play csomag kerül bevezetésre. Míg jelenleg ezeken a településeken a GVH határozatában foglaltak szerint bruttó 10 380 Ft a Telekom triple-play csomag havidíja (hűségidő nélkül), a kötelezettségvállalás végrehajtása után az új szolgáltatás havidíja mindössze 6 350 Ft lesz elektronikus számlaügyintézés választása esetén, de még anélkül is csak 6 950 Ft lesz a havidíj. Ez a Flip szolgáltatás havi 4 000 Ft-os árához képest még mindig magasabb, de már így is több mint 30%-os árcsökkenésről van szó. A Telekom azzal indokolja a Flip és az új szolgáltatás árai közti különbséget, hogy a Flip-hez képest több extra szolgáltatás lesz igénybevehető: TV szolgáltatásokhoz kapcsolódó kényelmi többletszolgáltatások, készülék ártámogatás, 24 órás ügyfélszolgálat, stb. Ezen extra szolgáltatások többsége a jelenlegi Telekom (nem Flip) triple-play csomagok esetében amúgy már most is fennállnak. A szolgáltatás minőségét tekintve az új csomag a tv-csatornák száma és az internet sebessége tekintetében nem fog jelentősen különbözni a ma elérhető csomagtól, a vezetékes telefonálás díja viszont 30 Ft/perc-ről 5 Ft/perc-re csökken.

Kép forrása: telekom.hu

Ez mindenképp jó hír a fogyasztóknak a jövőre való tekintettel, ugyanakkor a fentiek alapján felmerül a kérdés, hogy a változtatással érintett 406 településen élő előfizetőkkel szemben a Telekom eddig jogellenesen alkalmazott-e túlságosan magas árakat attól az időponttól kezdve, hogy más településeken az olcsóbb Flip szolgáltatás bevezetésre került (2017. május). A GVH ezt alapvetően két módon tesztelheti.

Egyrészt gyűjthet arról információt, hogy hasonló összetételű szolgáltatás-csomagokat más településeken (ahol erősebb a piaci verseny) alacsonyabban áraz-e a Telekom. A GVH az eljárásban ebbe az irányba indult el. A Flip erre jó példa, mert a Flip és a vizsgált Telekom triple-play szolgáltatása hasonlóak a tv-csatornák száma és internet-sebesség tekintetében. Ám vannak egyes extra szolgáltatások (pl. 24 órás ügyfélszolgálat), amelyek a Flip-nél nem elérhetőek. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy az előfizetők valóban azért fizetnek 4 000 Ft havidíj helyett több mint kétszer annyit (10 380 Ft-ot), mert ilyen nagyra értékelik ezeket az extra szolgáltatásokat.

A másik lehetőség, hogy a GVH a Telekom szolgáltatásainak árrését vizsgálja. Egy erőfölényben lévő vállalat árazása akkor tekinthető versenykonformnak, ha az nem magasabb a vállalat költségeinél plusz az adott piacra jellemző ésszerű árrésnél.  Ez egy sokkal összetettebb megközelítés, mert egy vállalat költségeinek nagy része nem helyhez és egyedi szolgáltatásokhoz köthető, a GVH pedig szisztematikusan alkalmazza azt a megközelítést, hogy a vezetékes telekommunikációs szolgáltatások piacai lokális piacokként kezelendők. Mindenestre, amennyiben a Telekom új csomagjának árazása versenykonform (ha nem így lenne, a GVH nem fogadta volna el a kötelezettségvállalást), akkor nehéz elképzelni, hogy a jelenlegi több mint 30%-kal magasabb ár is versenykonform lenne.

Akármelyik megközelítést is választjuk, eléggé úgy tűnik, hogy a Telekom jelenlegi triple-play csomagjának ára túlzottan magas, és ezáltal a cég jogellenesen áraz a 406 településen. A GVH a határozatban sajnos nem foglal állást, mert a Telekom kötelezettségvállalására előbb került sor, mintsem hogy megállapítást nyert volna a versenyellenes magatartás megléte vagy annak hiánya (megjegyzem, az sem világos, hogy a GVH mire alapozva vonta le a következtetést, hogy a Telekom által ajánlott új csomag 6 350 Ft-os havidíja versenykonform. Ez egy külön bejegyzést érdemelne).

A GVH a Telekom eddigi árazásával kapcsolatban a versenyellenesség tényét nem állapította meg ugyan, mindemellett mégis úgy fogalmaz, hogy a „valószínűsített jogsértést egyértelműen kizáró bizonyítékot a vizsgálat nem tárt fel”, valamint hogy „az új termék bevezetése megoldja az eljárás indításakor a GVH által azonosított, feltehetően tisztességtelen árak alkalmazásában megnyilvánuló versenyproblémát”. A határozat szövege alapján a Telekom persze elutasítja, hogy árazása versenyellenes lenne, ugyanakkor azt is előadta, hogy „ahol az inkumbens telefonszolgáltató az Invitel vagy a UPC, vagy jelen van olyan vezetékes hírközlési hálózatot üzemeltető vállalkozása, amely ED3 vagy optikai technológián üzemeltet hálózatot, nem jelentkezik orvosolandó versenyaggály”. Ez utóbbi kijelentést lehet úgy értelmezni, hogy ahol nincs erős versenytárs, ott a Telekom értelmezése szerint is versenyaggály merülhet fel.

MAJD A BÍRÓSÁG DÖNT!...VAGY MÉGSEM?

A GVH számára fennáll a lehetőség, hogy a feltárt tények ellenére ne foglaljon állást a versenyellenesség kérdésében. Adott esetben a bíróságnak viszont döntenie kellene. Ehhez pedig elegendő lenne, ha egy vagy több Telekom előfizető kárigénnyel forduljon a bírósághoz a Telekom valószínűsíthető túlzó árazása miatt. A határozatban ismertetettek alapján elég valószínű, hogy a bíróság elismerné a túlzó árazás jelenlétét, inkább csak a Telekom által az előfizetőknek okozott anyagi kár mértéke lenne a kérdés.

Kép forrása: thetripleplay.net

Álljunk meg itt egy pillanatra, és becsüljük meg, mekkora lehet ez a kárigény az előfizetők részéről. Úgy tűnik, hogy a fogyasztók a Flip bevezetése (2017. május) és a kötelezettségvállalás végrehajtása (legalább 2019. október) között eltelt időszakban akár havi 3 400 Ft-tal is többet fizethettek a Telekomnak. Ez a valóságban lehet kevesebb attól függően, hogy mely időszakban, milyen szolgáltatásokat vett igénybe az ügyfél. Az is elképzelhető, hogy az előfizető nem fizetett többet a szolgáltatásért, ám a szolgáltatás minősége volt alacsonyabb (pl. lassabb internet). Más esetben pedig, hogy az előfizető a jelenlegi árakon nem kérte a triple-playt, de a versenykonform árakon igényelte volna.

A szemléltetés kedvéért számoljunk havi 3 ezer Ft-tal megegyező pénzügyi kárral előfizetőnként és havonta. Ez háztartásonként összességében 87 ezer forintot jelent az elmúlt több mint két évben. A határozatban szereplő 406 településen élő összes triple-play előfizető egyenként akár 87 ezer forintos kárigénnyel is felléphetne.

A határozat alapján országos viszonylatban 2017-ben az összes magyar háztartás 37%-a fizetett elő valamilyen triple-play távközlési szolgáltatás-csomagra, és ez az arány évről-évre nőtt. A 406 település nagy része kistelepülés ezernél is kevesebb háztartással, az országos átlagnál alacsonyabb vásárlóértékkel, és az országos átlagnál idősebb népességgel. Ezért valószínűleg a triple-play előfizetések hányada is alacsonyabb mint az országos átlag. Számoljunk a fenti 37% nagyjából felével, 18%-kal. Ehhez hozzáadódhatnak olyan nem triple-play előfizetők is, akik a magas triple-play szolgáltatási árak miatt fizettek közvetetten a saját (pl. csak tv) szolgáltatásukért többet, de ezen előfizetők kárigényét bonyolultabb lenne becsülni (így most nem számolok velük).

Továbbá, 2011-es KSH adatok alapján kb. 210 ezer háztartás lakott a 406 településen. Sajnos frissebb adat nem áll rendelkezésre, de a népességfogyás és városodás miatt a 2011. és 2019. évi adatok között jelentős eltérés valószínűsíthető. Ezért számoljunk 190 ezer háztartással. Ami azt jelenti, hogy körülbelül 34 ezer olyan háztartás lehet ezeken a településeken, ahol triple-play szolgáltatást vesznek igénybe. A Telekom az egyetlen nagy szolgáltató a 406 településen, de lokális szolgáltatók néhol jelen vannak. Mindezek ellenére még óvatos becslések alapján is el lehet mondani, hogy a Telekom triple-play előfizetők (háztartások) száma legalább 20-25 ezer között lehet ezeken a településeken.

A Telekom tehát összességében akár 2 milliárd forintot is kivehetett jogellenesen az itt élő fogyasztók zsebéből, amit adott esetben vissza kellene fizetnie. Itt jön a csavar viszont. Mit tehet az a fogyasztó, aki ezeken a településeken az elmúlt két évben triple-play szolgáltatást vett igénybe a Telekomtól, és érvényesítené kárigényét?

A hatályos jogszabályok alapján gyakorlatilag semmit.

Magától értetődő praktikus megoldás lehetne a fogyasztóknak társult pert indítani. Társult perek során több ezer fogyasztót egyetlen kinevezett felperes képvisel a bíróságon, és akkor lehet alkalmazni, ha a képviselt fogyasztói csoport összetétele viszonylag homogén. A homogenitás elmondható a Telekom előfizetőiről még akkor is, ha több, a szolgáltatások összetételében eltérő Telekom triple-play szolgáltatás volt elérhető az elmúlt két évben. Az előfizetőket még így is viszonylag kis számú csoportokba lehetne osztani attól függően, hogy milyen szolgáltatásokat vettek igénybe. A kár mértékének kiszámítása nem lehetetlen feladat, nem kell erős feltételezésekkel élni, és az nem kifejezetten adat-függő.

A társult pereket azzal a céllal találták ki, hogy az egyénenként nem jelentős kárigényű, de összességében nagyszámú felperes egyszerűbben, költséghatékonyabban tudjon igényt érvényesíteni. Számos európai országban elérhető jogintézmény a társult per versenyjogi kártérítési perek esetén, Magyarországon azonban – megmagyarázhatatlan módon – nem. Hiába emeli a Versenytörvény a fogyasztói jólétet a fókuszpontba a versenyjogi vizsgálatok során, úgy tűnik, amikor jogos érdekérvényesítésre lenne szükség, a leghatékonyabb megoldás a végfogyasztók számára nem elérhető. A Versenytörvény alapján a GVH akár hivatalból is indíthatna társult pert a fogyasztók polgárjogi igényeinek érvényesítésére, ám erre még nem volt példa. Jogsértés kimondása nélkül (mint a Telekom-ügy esetében) amúgyis igen valószínűtlen, hogy a GVH eljárna a fogyasztók nevében.

Marad tehát az „alapeset”, azaz hogy a fogyasztók egyenként bírósághoz fordulhatnak, ami a várható perköltségek és a bírósági ügy kimenetelének kockázata miatt ebben, és a Telekom árazásához hasonló esetekben (melyekben az egyéni fogyasztói kárigény elhanyagolható mértékű) ismét csak nem valószínű forgatókönyv.

Mi ennek a következménye? Az, hogy a Telekom kockázatmentesen ajánlhatta fel a kötelezettségvállalást a GVH-nak, mert nem kell attól tartania, hogy a fogyasztók majd nagy számban kárigénnyel fordulnának bírósághoz (amely kárigény a GVH határozata alapján egyébként megalapozottnak tűnik). Ami az előfizetőknek zsákutca, az a Telekomnak áldás. Nesze neked, fogyasztói jólét.

Gelencsér Dánielnek (PPKE) köszönöm a társult perek jogi megítélésének értelmezéséhez nyújtott szakmai segítséget.

Ennek a bejegyzés-sorozatnak az lett volna a célja, hogy bemutassa az Európai Unió Bírósága (EUB) előtt még folyamatban lévő versenyjogi kártérítési ügyeket. Az idő múlásával azonban a folyamatban lévő ügyekből lezárt ügyek lettek. Így történt ez a Cogeco üggyel (C-637/17.) is, melyet eredetileg ebben a bejegyzésben dolgoztam fel. Most lehetőségem van reflektálni arra, mit tippeltem, hogyan fog dönteni az EUB az ügyben.

Előzmények

Az ügy részletes előzményei az előző bejegyzésben olvashatók. Röviden:

• 2006. augusztus 3.: a Sport TV jogsértésének (hátrányosan megkülönböztető árpolitika alkalmazása) kezdete
• 2008. április 30.: Cabovisao megállapodást köt Sport TV-vel a továbbközvetítési jogokról
• 2009. július 30.: Cabovisao panaszt nyújt be a Sport TV magatartása kapcsán a portugál versenyhatósághoz
• 2011. március 30.: a Sport TV jogsértésének vége
• 2012. február 29.: a Cogeco értékesíti Cabovisaoban lévő részesedését
• 2013. június 14.: a portugál versenyhatóság a Sport TV jogsértését megállapító határozatot hoz
• 2014. november 26.: a Versenyjogi Kártérítési Irányelv elfogadása (22. cikk: az anyagi jogi rendelkezések – például elévülési szabályok – nem alkalmazhatók visszamenőleges hatállyal, de az eljárásjogi szabályok alkalmazhatók a 2014. december 26. után benyújtott keresetekre)
• 2015. február 27.: a Cogeco kártérítés iránti keresetet nyújt be a lisszaboni kerületi bíróság előtt
• 2015. március 11.: a lisszaboni fellebbviteli bíróság jogerős ítélete a portugál versenyhatóság jogsértést megállapító határozata kapcsán
• 2016. december 27.: a Versenyjogi Kártérítési Irányelv átültetési határideje (21. cikk)
• 2018. április 20.: a portugál jogalkotó – utolsó tagállamként – elfogadta a Versenyjogi Kártérítési Irányelv átültetését

A főtanácsnoki indítvány

A főtanácsnok 2019. január 17-én előterjesztett indítványában először a felterjesztett kérdések elfogadhatóságával foglalkozott, figyelembe véve, hogy a tényállás a Versenyjogi Kártérítési Irányelv elfogadása és hatálybalépése előtt valósult meg és a portugál versenyhatóság kizárólag tagállami versenyjogba ütközést állapította meg. A főtanácsnok arra jutott, hogy az Irányelv alkalmazhatóságának kérdése nem az elfogadhatósághoz kapcsolódik, hanem az ügy érdeméhez. A főtanácsnoknak egyébként is kétségei voltak azzal kapcsolatban, hogy tagállami versenyhatóság vagy bíróság egyáltalán megállapíthatja-e, hogy az uniós versenyjog nem alkalmazandó, figyelembe véve a Tele2 Polska ítéletet.

A főtanácsnok az ügy érdeme tekintetében előrebocsátotta, hogy a kérdésekben az általános elvek jelen ügyben az uniós versenyjog (EUMSZ 102. cikk) tényleges érvényesülésének elvét jelenti. Ez abból a szempontból bír jelentőséggel, hogy a Versenyjogi Kártérítési Irányelv időbeli hatálya kötött, míg az EUMSZ 102. cikkének alkalmazása időben nem kötött. A főtanácsnok rögzítette, hogy sem az a körülmény, hogy a tagállami versenyhatóság nem állapította meg az uniós versenyjog megsértését, sem az, hogy az Irányelv tárgyi hatálya csak az uniós jog megsértésén alapuló kártérítési perekre vonatkozik, nem zárja ki az uniós versenyjog tényleges érvényesülésére hivatkozást.

Az nem volt vitatott, hogy az elévülés kérdése (Irányelv 10. cikk) anyagi jogi kérdés, a főtanácsnok álláspontja szerint azonban a versenyhatósági határozatok kötőereje (Irányelv 9. cikk) sem tisztán eljárási kérdés. Erre tekintettel a főtanácsnok szerint a Versenyjogi Kártérítési Irányelv hivatkozott rendelkezései egyértelműen nem alkalmazhatók.

Az első kérdésre a főtanácsnok – az általam is hivatkozott esetjogra támaszkodva – azt javasolta válaszolni, hogy bár az EUMSZ 102. cikke bír horizontális hatállyal, a Versenyjogi Kártérítési Irányelvnek a jelen ügyben nincs horizontális hatálya (sem közvetlen, sem közvetett). Ezzel egyúttal megválaszolta a hatodik kérdést is.

A második kérdés kapcsán a főtanácsnok rögtön tisztázta, hogy a Versenyjogi Kártérítési Irányelv elévülési szabályaival nem lehetnek összeegyeztethetetlenek a portugál elévülési szabályok, de az uniós versenyjog (EUMSZ 102. cikk) tényleges érvényesülésével való összeegyeztethetőséget részletesen elemezte. A főtanácsnok mind az egyes szabályok, mind az elévülési szabálycsoport egészének összeegyeztethetőségét megvizsgálta. Bár az Irányelv szerintinél rövidebb elévülési idő (3 év) önmagában nem összeegyeztethetetlen az uniós versenyjog tényleges érvényesülésével, a főtanácsnok arra jutott, hogy a portugál elévülési szabályok összessége (3 éves elévülés, mely a károkozó személyének vagy a kár mértékének károsult általi ismerete nélkül is megkezdődik és nem nyugszik vagy szakad meg versenyhatósági eljárástól) már ellentétes az uniós versenyjog tényleges érvényesülésével.

A harmadik kérdés kapcsán a főtanácsnok úgy gondolta, hogy a portugál perrendtartás szabályai, mely szerint csak a büntetőeljárási marasztalás teremt megdönthető vélelmet polgári perekben, nyitottak az uniós elveknek megfelelő értelmezésre: ha a versenyjogi jogsértés tagállami versenyhatóság általi megállapításának semmilyen hatása nem lenne a polgári perben, az ellentétes lenne az uniós versenyjog tényleges érvényesülésével, de az adott rendelkezésből következhet megdönthető vélelem a versenyhatósági határozatok alapján is.

A negyedik és ötödik kérdést a főtanácsnok együtt kezelte: értelemszerűen a Versenyjogi Kártérítési Irányelv közvetett hatályát csak annak fényében lehet eldönteni, hogy az Irányelvnek melyek a saját alkalmazási szabályai. A főtanácsnok egyértelműen fogalmazott: a közvetett hatály feltétele, hogy az uniós szabály alkalmazandó legyen arra az ügyre, amiben felmerült a tagállami szabály uniós szabállyal összhangban történő értelmezése. Az Irányelv ennek – különösen az alkalmazási szabályai miatt – nem felel meg. Az uniós versenyjog közvetett hatálya viszont felmerülhet, feltéve, hogy a tagállami bíróság megállapítja a tagállamok közötti kereskedelem érintettségét, mint az uniós versenyjog alkalmazhatóságának általános feltételét. Végül, a főtanácsnok korlátot is állított az uniós versenyjog közvetett hatálya elé: nem eredményezhet contra legem értelmezést.

Az ítélet

Az EUB 2019. március 28-án hozott ítéletében – az általam is felvetetteknek megfelelően – előrevette az ötödik és hatodik kérdések vizsgálatát. Az EUB röviden rögzítette, hogy a Versenyjogi Kártérítési Irányelv nem alkalmazható (sem közvetlen, sem közvetett hatálya nincs jelen ügyben), mert anyagi jogi rendelkezései eleve nem alkalmazhatók a tárgybeli keresetre, eljárásjogi rendelkezései tekintetében pedig a portugál jogalkotó – az Irányelv adta diszkrecionális jogkörében eljárva – nem döntött az alkalmazhatóság mellett.

Az EUB együtt vizsgálta a második kérdést és a negyedik kérdés első részét is, hiszen mindkettő a portugál elévülési szabályok uniós joggal összeegyeztethetőségére vonatkozott, akár az uniós versenyjog közvetlen, akár közvetett hatálya alapján. Az EUB előbb tisztázta, hogy a felterjesztő bíróság eleve az uniós versenyjogi tényleges érvényesülésével való összeegyeztethetőségre volt kíváncsi, majd a főtanácsnok javaslatának megfelelően döntött: a portugál elévülési szabályok összességében ellentétesek az uniós versenyjog tényleges érvényesülésével.

Ugyanolyan gondolatmenetnek megfelelően az EUB a harmadik kérdést és a negyedik kérdés második részét (portugál perrendtartás szabálya a hatóságok határozatainak polgári perben kifejtett hatásairól) is együtt vizsgálta. Ezt követően az EUB megállapította, hogy a tárgybeli kereset nem következményi kereset (follow-on action), így a kérdések nincsenek összefüggésben az üggyel és elfogadhatatlanok. Az EUB arra hivatkozott, hogy a lisszaboni fellebbviteli bíróság jogerős ítélete a portugál versenyhatóság jogsértést megállapító határozata kapcsán a Cogeco kártérítés iránti keresetének benyújtását követően született.

Az EUB az első kérdésre nem tartotta szükségesnek a választ a többi kérdésre adott válaszra tekintettel.

Értékelés

Bár a Versenyjogi Kártérítési Irányelv alkalmazhatósága kapcsán helytállónak tartom az EUB ítéletét, a főtanácsnok érvelése meggyőzőbb: a főtanácsnok az Irányelv rendelkezéseire alapította az érvelését, míg az EUB a portugál jogalkotó (kereset benyújtását követő) döntésére. Utóbbi azt a látszatot kelti, hogy a tagállami jogalkotó egyoldalúan felülírhatja uniós másodlagos joganyag (közvetett) hatályát.

Az elévüléssel kapcsolatos döntés szintén üdvözlendő. Ugyanakkor némi hiányérzetet kelt, hogy sem az EUB ítéletéből, sem a főtanácsnok indítványából nem derül ki az egyes elévülési szabályok összeegyeztethetősége az uniós versenyjog tényleges érvényesülésével. A főtanácsnok még kifejezetten rögzítette, hogy önmagában a rövidebb elévülési idő összeegyeztethető, de több kérdés adódik (pl. rövidebb elévülési idő kevésbé korlátozó számítási szabályokkal, illetve hosszabb elévülési idő hasonlóan korlátozó számítási szabályokkal összeegyeztethető-e). Fontos megjegyezni, hogy a Versenyjogi Kártérítési Irányelv anyagi rendelkezésekre vonatkozó alkalmazási szabályai miatt még sokáig nem lesz tárgytalan ez a kérdés. Egyrészről a tagállami átültetés tényleges dátumától számít a visszamenőlegesség (Magyarországon pl. 2017. január 15.), másrészről, az egységes és folyamatos jogsértések (single continuous infringement) esetén számos nem felderített jogsértés kezdő időpontja eshet átültetési határidő elé.

Az EUB ítéletet a versenyhatósági határozatok kötőerejével kapcsolatos kérdések elfogadhatatlansága kapcsán vitathatónak tartom. A következményi keresetnek nincs jogszabályi definíciója. Minősülhet csak az olyan kereset, ami versenyhatósági határozatra épül vagy arra hivatkozik, de minősülhet minden olyan kereset is, melyet versenyhatósági határozatot követően nyújtottak be. Utóbbi kapcsán további variáns, hogy a versenyhatósági határozatot vagy a jogorvoslati eljárásban született jogerős ítéletet tekintjük irányadónak. Szóval a különbségtétel eleve relatív. A főtanácsnok indítványában kifejezetten a következményi és az önálló keresetek (stand-alone action) közötti különbségtétel ellen foglalt állást. Az EUB ítéletének e része azzal a nem várt következménnyel járhat, hogy önálló keresetek alapján indult perben a felperesek nem hivatkozhatnak későbbi versenyhatósági határozat alapján fennálló vélelemre, illetve, hogy a tagállami bíróságok olyan pereket is felfüggesztenek a versenyhatósági határozattal szemben folyamatban lévő jogorvoslati eljárásra tekintettel, melyekben a kereset nem a versenyhatósági határozatra épül, de azt követően nyújtották be. 

A német versenyhatóság (Bundeskartellamt) 2015. december 22-én hozott határozatában megtiltotta a Booking.com szállásközvetítő vállalkozásnak, hogy ún. szűkített árparitási kikötést alkalmazzon. A düsseldorfi tartományi fellebbviteli bíróság (Oberlandesgericht Düsseldorf) tegnap hozott döntésében hatályon kívül helyezte a német versenyhatóság e határozatát. 

Ahogy azt a Gazdasági Versenyhivatal 2016. májusában közzétett, online szálláshelyfoglalás piacán lefolytatott ágazati vizsgálatáról szóló jelentésében kifejtette, az árparitási klauzula, másnéven MFN vagy most favoured nation klauzula (magyarul, legnagyobb kedvezmény elve) arra vonatkozik, hogy a szállásközvetítő üzleti partnere (szálláshely) számára korlátozza kedvezőbb árak alkalmazását más értékesítési csatornák útján (értsd: a szálláshely által alkalmazni kívánt legkedvezőbb árat a szállásközvetítő platformján is biztosítania kell szálláshelynek). Tág árparitásnak az minősül, ha minden értékesítési csatornára vonatkozik a legnagyobb kedvezmény, szűk árparitásnak, ha csak egyes értékesítési csatornákra (pl. szálláshely online értékesítése saját weboldala útján) vonatkozik.

A német ügy előzménye, hogy a német versenyhatóság már 2013. december 20-án hozott határozatában megállapította, hogy a tág árparitási kikötés versenyjogba ütközik. A düsseldorfi tartományi fellebbviteli bíróság 2015. január 9-én a német versenyhatóság határozatát helybenhagyta (döntésében elutasította a jogorvoslati kérelmeket). A német versenyhatóság ezt követően indított eljárást a szűkített árparitási kikötések miatt. 

A döntés szövege még nem áll rendelkezésre, de a bíróság sajtóközleménye szerint a szűkített árparitási kikötés alkalmazása nem versenykorlátozó, sőt indokolt annak érdekében, hogy a szálláshely és a szállásközvetítő közötti szolgáltatás és ellenszolgáltatás aránya tisztességes és kiegyensúlyozott legyen. A szállásközvetítők ilyen kikötéssel jogszerűen akadályozhatják meg, hogy a fogyasztók a szállásközvetítő weboldalának használatát követően az adott szálláshely weboldalán keressenek alacsonyabb árakat vagy egyéb kedvezőbb feltételeket.

Ugyanakkor a mostani döntéssel kapcsolatos sajtóhírek kitértek arra, hogy német hotelszövetség (Hotelverband Deutschland - IHA) szerint az ilyen "potyautasok" - olyan fogyasztók, akik a szállásközvetítő weboldalának használatát követően a szálláshely weboldalán foglalnak - aránya 1% alatti. Míg a mannheimi európai gazdaságkutatási központ (Zentrum für Europäische Wirtschaftsforschung - ZEW) szerint a szállásközvetítő weboldalon található árak összehasonlítása a szálláshely weboldalak áraival versenyre pozitív hatással bírnak.

A düsseldorfi tartományi fellebbviteli bíróság korlátozta saját döntése elleni jogorvoslatot. Ilyen esetben, a GWB 74. § (1) bekezdése szerint jogorvoslat csak akkor megengedhető, ha alapvető jelentőségű jogkérdés merül fel, illetve ha a jog fejlesztése vagy a joggyakorlat egységessége a szövetségi legfelsőbb bíróság (Bundesgerichtshof) döntését igényli.

Érdemes megjegyezni, hogy a GVH ágazati vizsgálati jelentése a mostani német bírósági döntéshez hasonló következtetéseket tartalmazott: "Bár bizonyos mértékű deficit a verseny szempontjából a szűkített MFN esetén is valószínűsíthető, az üzleti modell sajátosságait figyelembe véve és a versenybarát hatások elérése érdekében egy szűkített, csak online értékesítésre kiterjedő MFN alkalmazása – mint a versenyt a lehető legkisebb mértékben korlátozó alternatíva – szükséges lehet, a versenybarát hatások érvényesüléséhez pedig elégségesnek tűnhet."

A német bíróság döntése nem csak a szállásközvetítés piacán bír jelentőséggel. A Gazdasági Versenyhivatal például élesben a Netpincér ügyben foglalkozott árparitási kikötésekkel. Az ügy jogsértés megállapítása nélkül, kötelezettségvállalás elfogadásával zárult. A kötelezettségvállalás szerint a szolgáltatónak az üzleti partnerek saját online értékesítési csatornájára szűkített árparitási kikötésre kell átállnia. 

Az Európai Unió Bírósága több szempontból is foglalkozik / foglalkozott a versenyjogi kártérítés kérdésével. A negyedik ügy, amivel kapcsolatban meg kívánom osztani a gondolataimat, az Apple ügy (C-595/17.). Ez is egy versenyjogi kártérítési perekkel kapcsolatos joghatósági kérdésekkel foglalkozó döntés. Ahogy a flyLAL ügyben (blogbejegyzés itt) az Európai Unió Bírósága (EUB) a káresemény helye szempontjából fejlesztette tovább a CDC Hydrogen Peroxide ügyben megalapozott joggyakorlatot, úgy az Apple ügyben a joghatósági kikötések kérdését fejtette ki jobban.

Az ügy háttere

Az Apple Sales International nevű ír társaság 2002. október 10-én hivatalos viszonteladói megállapodást (Apple Authorized Reseller Agreement) kötött eBizcuss.com SA nevű francia társasággal, mely alapján utóbbi prémium viszonteladónak (Apple Premium Reseller) minősült és ezáltal szinte kizárólagosságot vállalt Apple termékek értékesítésére. A megállapodás az ír bíróságok joghatóságát kötötte ki a megállapodásra és a felek megállapodással kapcsolatos jogviszonyára. Az Apple egyoldalúan fenntartotta a jogot arra, hogy az eBizcuss ellen a székhelye szerinti bíróság előtt indítson pert, vagy ott, ahol az Apple-t hátrány érte.

A kártérítési per

Az eBizcuss 2012. márciusában fizetésképtelenné vált. Ezt követően, 2012. áprilisában az eBizcuss felszámolója, az MJA keresetet nyújtott be a párizsi kereskedelmi törvényszék előtt, melyben 62,5 millió euró összegű kártérítést követelt. A keresetben az MJA 3 alperest jelölt meg:

• a megállapodást megkötő Apple Sales International nevű ír céget;
• az amerikai anyavállalatot, az Apple, Inc. nevű amerikai céget; illetve
• az Apple, Inc. leányvállalatát, az Apple Retail France nevű francia céget.

A kereset önálló (stand-alone) kártérítési keresetnek minősült, mivel azt nem előzte meg jogsértést megállapító versenyhatósági határozat. Az MJA azt állította, hogy az Apple megsértette a francia versenyjogot (francia kereskedelmi törvény L. 420-2. cikk, mely tiltja az erőfölénnyel vagy gazdasági függőséggel való visszaélést), illetve az uniós versenyjogot (EUMSZ 102. cikk). Az Apple 2009. novemberében megnyitotta első saját üzletét (Apple Store) Franciaországban. Az MJA állítása szerint ezt követően az Apple indokolatlanul előnyben részesítette a saját disztribúciós csatornáját, azaz hátrányosan megkülönböztette az eBizcuss-t. Ez abban nyilvánult meg, hogy az Apple

• megtagadta vagy késedelmesen teljesítette az új modellek szállítását;
• nem engedélyezett olyan értékesítéseket, melyeket az Apple online és saját üzletein keresztül már végzett; illetve
• olyan nagykereskedelmi árat alkalmazott, ami magasabb volt a saját üzleteiben kínált kiskereskedelmi árnál.

Elsőfokon a párizsi kereskedelmi törvényszék (Tribunal de Commerce de Paris) 2013. szeptember 26-án elutasította a keresetet – a joghatósági kikötésre tekintettel – joghatóság hiányában. A párizsi fellebbviteli bíróság (Cour d’Appel de Paris) 2014. április 8-án helybenhagyta az elsőfokú döntést. A francia semmitőszék (Cour de Cassation) 2015. október 7-én azt állapította meg, hogy az alsóbb fokú bíróságok tévesen állapították meg, hogy alkalmazandó a joghatósági kikötés. Itt kell emlékeztetni rá, hogy a CDC Hydrogen Peroxide ügyben 2015. május 21-én született az EUB ítélete, mely szerint a kartell által okozott károk megtérítése iránti következményi (follow-on) keresetre a joghatósági kikötések csak akkor alkalmazhatók, ha kifejezetten említik az ilyen típusú jogvitákat. A semmítőszék az új eljárásra a versailles-i fellebbviteli bíróságot jelölte ki. A versailles-i fellebbviteli bíróság 2016. október 25-én hatályon kívül helyezte az elsőfokú döntést és új eljárásra kötelezte a párizsi kereskedelmi törvényszéket. A versailles-i fellebbviteli bíróság azt állapította meg, hogy a párizsi kereskedelmi törvényszék tévesen értelmezte a Brüsszel I Rendelet joghatósági kikötésekre vonatkozó 23. cikkét, mivel a versenyjogi kártérítési per nem a hivatalos viszonteladói megállapodással kapcsolatos. E döntés ellen az Apple jogorvoslattal élt a semmitőszékhez. Az Apple arra hivatkozott, hogy a portugál legfelsőbb bíróság (Supremo Tribunal de Justica) 2016. február 16-án az Interlog és Taboada kontra Apple ügyben úgy döntött, hogy az ilyen joghatósági kikötés erőfölénnyel való visszaélésre alkalmazandó. Fontos megjegyezni, hogy a portugál ügyben nem versenyjogi jogsértés volt a kártérítési igény alapja, hanem szerződésszegés. A semmítőszék úgy ítélte meg, hogy a Brüsszel I Rendelet 23. cikkének értelmezése vitatott és 2017. október 11-én a következő kérdéseket terjesztette fel az EUB-nek előzetes döntéshozatalra:

1. Figyelembe vehető-e a joghatósági kikötés erőfölénnyel való visszaélés által okozott kár megtérítése iránti keresetekre?
2. Figyelembe vehető-e a joghatósági kikötés akkor is, ha nem utal kifejezetten versenyjog megsértésével kapcsolatos jogvitákra?
3. Figyelembe vehető-e a joghatósági kikötés akkor is, ha versenyhatóság nem állapított meg jogsértést?

A főtanácsnoki indítvány

A főtanácsnok 2018. július 5-én előterjesztett indítványában előrebocsátotta, hogy a tagállami bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a jogvita a felek közötti jogviszonyból ered-e. A főtanácsnok álláspontja szerint szerződésen kívüli jellegű jogvita is kapcsolódhat szerződéses jogviszonyhoz.

Az 1. kérdésre a főtanácsnok azt javasolta válaszolni, hogy nincs elvi akadálya a joghatósági kikötés alkalmazásának erőfölénnyel való visszaélés által okozott kár megtérítése iránti keresetekre. Ezzel kapcsolatban a főtanácsnok arra hivatkozott, hogy önmagában az uniós versenyjog hatékony érvényesítése nem követeli meg, hogy felek ne élhessenek joghatósági kikötéssel versenyjogi kártérítési perek kapcsán.

A 2. kérdésre a főtanácsnok azt javasolta válaszolni, hogy általánosan megfogalmazott joghatósági kikötés is alkalmazható versenyjogi kártérítési perre. Ennek azonban az a feltétele, hogy a tagállami bíróság megállapítsa, a per valóban a joghatósági kikötést tartalmazó megállapodásból származó jogviszonyból ered. A főtanácsnok ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy aránytalan lenne megkövetelni a felektől a joghatósági kikötés által lefedett keresetek pontos meghatározása. A főtanácsnok elemezte a CDC Hydrogen Peroxide ügy és jelen ügy közötti különbségeket és kiemelte, hogy előbbi ügyben titkos kartellről volt szó, ahol az előreláthatóság követelményéből a joghatósági kikötés figyelmen kívül hagyása következett. Ugyanakkor sem kartell, sem erőfölénnyel visszaélés esetén nem tartotta kizártnak a főtanácsnok, hogy a versenyjogi kártérítési per a szerződő felek jogviszonyából eredőnek minősüljön. Kifejezetten említette a főtanácsnok, hogy jelen ügyben a hivatalos viszonteladói megállapodásban rögzített díjakkal és szállítási feltételekkel volt kapcsolatos az állítólagos jogsértés, ezért a jogvita a joghatósági kikötést tartalmazó megállapodáshoz kapcsolódott.

A 3. kérdésre a főtanácsnok azt javasolta válaszolni, hogy az önálló kártérítési keresetekre az 1. és 2. kérdésre adott válaszok ugyanúgy vonatkoznak. A főtanácsnok, többek között, arra támaszkodott, hogy az előreláthatóság követelményét sértené, ha a joghatósági kikötés alkalmazása attól függne, hogy utólag a versenyhatóság megállapított-e jogsértést.

Az ítélet

Az EUB 2018. október 24-én hozott ítéletében összevonta az 1. és 2. kérdések megválaszolását. Az EUB – a főtanácsnokhoz hasonlóan – kifordította a kérdéseket és azt állapította meg, hogy nem kizárt a joghatósági kikötés alkalmazása pusztán azért, mert nem utal kifejezetten a versenyjogi kártérítési perekre. Az EUB elsősorban arra támaszkodott, hogy kartell esetén a jogsértés nem kapcsolódik közvetlenül a károkozók és a károsultak jogviszonyához (értsd: a versenykorlátozó megállapodás nem a kartellezők és vevőik közötti szerződés). Ugyanakkor erőfölénnyel való visszaélés esetén a jogsértés kapcsolódhat a károkozó és a károsult jogviszonyához (értsd: a versenykorlátozó magatartás a szerződéses feltételekkel kapcsolatos). Az EUB szerint az erőfölénnyel való visszaéléssel kapcsolatos ügyben a károsultat nem érheti váratlanul, hogy alkalmazzák a károkozóval fennálló jogviszonyára irányadó joghatósági kikötést. A 3. kérdés kapcsán az EUB megismételte a főtanácsnok indítványát, miszerint a kereset jellege (follow-on vagy stand-alone) nem szempontja a joghatósági kikötés alkalmazhatósága vizsgálatának és a keresetek megkülönböztetése sértené az előreláthatóság követelményét.

Utóélet

A semmítőszék 2019. január 30-án hatályon kívül helyezte a versailles-i fellebbviteli bíróság döntését. A semmítőszék arra a megállapításra jutott, hogy az állítólagos erőfölénnyel való visszaélés a felek szerződéses jogviszonyával kapcsolatban merült fel, így alkalmazandó rá a joghatósági kikötés. A kártérítési kereset elutasítása tehát jogerős. Arról nincs információ, hogy a kártérítési keresetet benyújtották-e ír bíróság előtt.

Értékelés

Az ítélet nem tartotta meg a főtanácsnoki indítvány azon részét, mely szerint a joghatósági kikötés alkalmazása kapcsán nem az a döntő, hogy kartellről vagy erőfölénnyel visszaélésről van szó. A főtanácsnoki indítvány egyértelműen fogalmazott: vertikális kartell esetén is alkalmazható lehet joghatósági kikötés. Adódik a kérdés: juthat ilyen következtetésre tagállami bíróság horizontális kartell esetén? Például a vállalkozások társulásának versenykorlátozó döntése kapcsán jelentéktelenebb tagvállalkozás kártérítési keresete a felbujtó tagvállalkozás ellen (a Courage ügy alapján a jogsértésben való részvétel nem zárja ki a kártérítési igényt) a vállalkozások társulásának alapszabályában meghatározott joghatósági kikötés alapján?

Bár a főtanácsnoki indítvány érvelése meggyőzőbb, az is felvet kérdéseket. Leegyszerűsítve, a főtanácsnok következtetése azt jelenti, hogy szerződésen kívüli felelősséggel kapcsolatos jogvita minősülhet szerződéssel kapcsolatos jogvitának. Mindez különösen annak fényében érdekes értelmezés, hogy például Magyarországon – a Tpvt. 88/D. § (1) bekezdése alapján – a versenyjogi kártérítési perekre a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai alkalmazandók, a jogsértés jellegétől függetlenül. Így az anyagi jogi szempontból deliktuális felelősséggel kapcsolatos per, joghatósági szempontból kontraktuális felelősséggel kapcsolatos pernek minősülhet. A fent említett portugál Interlog ügyben is azért lehetett a joghatósági kikötés alkalmazható, mert szerződésszegés (kontraktuális felelősség) volt a per tárgya, ellentétben jelen üggyel, melynek tárgya szerződésen kívüli felelősség (deliktuális felelősség) volt.

A főtanácsnok hangsúlyozta, hogy a tagállami bíróságnak kell eldöntenie, a konkrét ügyben megvalósult jogsértés valóban a joghatósági kikötést tartalmazó megállapodáshoz kapcsolódik-e. Az ítélet ezt kifejezetten nem említette. Ugyanakkor a főtanácsnok tagállami bíróságnak ajánlott iránymutatása sem pontos. Jelen ügyben az állítólagos jogsértés legfeljebb részben valósult meg szerződéses feltételek (nagykereskedelmi árak) alkalmazása útján, ugyanakkor részben a szerződéses feltételek megszegése (szállítások megtagadása) útján valósult meg. Így a tagállami bíróságnak nem azt kell vizsgálnia, hogy a jogsértés szerződéses feltételek alkalmazása útján valósult-e meg, hanem hogy a jogsértés a szerződő felek jogviszonyának keretében valósult-e meg.

Az Európai Unió Bírósága több szempontból is foglalkozik / foglalkozott a versenyjogi kártérítés kérdésével. A harmadik ügy, amivel kapcsolatban meg kívánom osztani a gondolataimat, a flyLAL ügy (C-27/17.). Ez az egyike a versenyjogi kártérítési keresetek kapcsán felmerülő, joghatósági kérdésekkel foglalkozó döntéseknek. Adott ügyben az volt kérdéses, hogy mi minősül a káresemény - különös joghatóságot megalapozó - helyének erőfölénnyel való visszaélés esetén, különösen, ha nem áralapú versenykorlátozásról van szó, hanem elmaradt hasznot eredményező, kiszorító jellegű visszaélésről.

A versenyhatósági eljárás

 A lett versenyhatóság 2006. november 22-én megállapította, hogy Riga Nemzetközi Repülőtér olyan kedvezményrendszert működtetett két légitársaság irányába, amely megsértette az erőfölénnyel való visszaélés tilalmát. A versenyhatósági megállapítások szerint a légitársaságok 80%-os mértékű díjkedvezményben részesültek. Az egyik légitársaság a lett légitársaság, az Air Baltic volt. Fontos hangsúlyozni, hogy a versenyhatóságok az EUMSZ 102. cikk c) pontjának sérelmét állapították meg, tehát a jogsértés nem a kedvezményrendszer kiszorító, hanem annak diszkriminatív jellegén alapult. Szankcióként a jogsértő magatartás abbahagyására kötelezték a lett repülőteret.

A kártérítési per

 A litván légitársaság, a flyLAL, és annak tulajdonosai 2008. augusztus 22-én keresetet nyújtott be a lett légitársaság, illetve a lett repülőtér ellen a vilniusi megyei bíróságon, melyben 57 millió euró összegű kártérítést követelt. A litván légitársaság arra hivatkozott, hogy a lett repülőtér és a lett légitársaság kiszorították a piacról, ami miatt a litván légitársaság felszámolás alá került. A litván légitársaság nem csak a lett versenyhatóság azon megállapítására hivatkozott, hogy a lett repülőtér erőfölénnyel való visszaélésnek minősülő kedvezményrendszert alkalmazott, hanem arra is, hogy a lett légitársaság és a lett repülőtér versenykorlátozó megállapodást kötöttek a kedvezményekről és a lett légitársaság kiszorító árazást (felfaló, ragadozó ár) alkalmazott, amit a visszaélésszerű díjkedvezményből származó megtakarításokból tudott finanszírozni. Ebből a szempontból nem tisztán következményi (follow-on) keresetről volt szó, hanem a keresetnek voltak önálló (stand-alone) elemei is.

A vilniusi megyei bíróság 2016. január 27-én első fokon 16 millió euró összegű kártérítést megítélt a litván légitársaságnak, melynek megfizetésére a lett légitársaságot kötelezte. A lett repülőtér elleni keresetet elutasította. Ugyanígy a litván légitársaság részvényesei által benyújtott kártérítési kereseteket is elutasította.

Az ügy elsőfokon is megjárta az Európai Unió Bíróságát (C-302/13.). A vilniusi megyei bíróság annak tisztázását kérte, hogy a lett légitársaság és a lett repülőtér ellen elrendelt ideiglenes biztosítási intézkedések tekintetében a litván bíróságok rendelkeznek-e joghatósággal. Abban az ügyben az Európai Unió Bírósága rögzítette, hogy (i) a versenyjogi kártérítési perek a Brüsszel I Rendelet szerinti polgári és kereskedelmi ügynek minősülnek; (ii) a versenyjogi kártérítési perek nem minősülnek Brüsszel I Rendelet 22. cikk (2) bekezdése szerinti társasági pernek, melyre a székhely szerinti bíróságoknak lenne kizárólagos joghatósága; illetve (iii) az adott ideiglenes intézkedés lettországi elismerését nem lehet megtagadni arra tekintettel, hogy sérti a lett állam közrendjét a Brüsszel I Rendelet 34. cikk (1) bekezdése szerint.

Az elsőfokú ítélet ellen mindegyik fél fellebbezett, a litván légitársaság annak érdekében, hogy keresetének teljes egészében adjon helyt a bíróság, míg a lett légitársaság és a lett repülőtér az ítélet hatályon kívül helyezése érdekében. Az alperesek arra hivatkoztak, hogy az elsőfokú ítélet megszegte a joghatósági szabályokat. Álláspontjuk szerint (i) a jogsértést Lettországban követték el, így a lett bíróságoknak van joghatósága; (ii) a lett légitársaság litván fióktelepe nem alapoz meg litván joghatóságot; illetve (iii) a litván légitársaság pénzügyi források csökkenésében megnyilvánuló közvetett vesztesége nem minősül kárnak a joghatósági szabályok szempontjából.

A kérdések

A litván fellebbviteli bíróság a következő kérdéseket terjesztette elő a Brüsszel I Rendelet értelmezése kapcsán:

1. Adott esetben mi minősül a káresemény bekövetkezése helyének a Brüsszel I Rendelet 5. cikk (3) bekezdése alapján?
2. A Brüsszel I Rendelet 5. cikk (3) bekezdése szerinti kárnak minősül-e a bevételkiesés?
3. A lett légitársaság litván fióktelepe megalapozza-e litván bíróságok joghatóságát a Brüsszel I Rendelet 5. cikk (5) bekezdése alapján?

A tárgyalás

A 2017. november 16-i tárgyaláson az Európai Bizottság a litván légitársaság álláspontját támogatta. A Bizottság szerint a litván légitársaság bevételkiesése egyértelműen kárnak minősül. A kár keletkezésének helye pedig Litvánia, figyelembe véve, hogy a lett légitársaság versenykorlátozó magatartása a litván fogyasztókat érintette hátrányosan.

A lett légitársaság arra hivatkozott, hogy a litván légitársaság bevételkiesése és a lett cégek jogsértő magatartása között nincs okozati összefüggés, a litván légitársaság felszámolása a 2008-as gazdasági válság miatt visszaeső foglalásokra vezethető vissza és nincsenek kapcsolatban a lett repülőtér által alkalmazott díjkedvezménnyel (mint egyetlen versenyhatóság által megállapított jogsértéssel). Továbbá előadta, hogy a litván légitársaság bevételkiesése nem minősül közvetlen kárnak, amire a Brüsszel I Rendelet szabályai vonatkoznak. 

A főtanácsnoki indítvány

A főtanácsnok indítványában az 1. kérdésre azt a választ javasolta, hogy kartell esetén a megállapodás megkötésének helye alapozza meg a joghatóságot, míg erőfölénnyel való visszaélés esetén a visszaélésnek minősülő magatartás tanúsításának helye. A főtanácsnok a kérdéssel kapcsolatban megjegyezte, hogy a jogsértés és a kár közötti okozati összefüggés olyan érdemi kérdésnek minősül, ami nem befolyásolhatja a joghatóság megállapítását. A kartell alapú joghatóság kapcsán a főtanácsnok a CDC Hydrogen Peroxide ügyben született ítéletre (C-352/13.) támaszkodott. Ebben az ügyben az Európai Unió Bírósága a káresemény helyének a megállapodás megkötését tekintette, nem a megállapodás végrehajtásának helyét (esetleg mindkét helyet). A főtanácsnok megjegyezte, hogy a megállapodás megkötésének helyével kapcsolatos bizonyítási nehézségek nem vonják kétségbe e következtetést. A főtanácsnok arra is hivatkozott, hogy versenykorlátozó célú megállapodásoknál nincs szükség a megállapodás végrehajtására a jogsértés megállapításához. A visszaélés alapú joghatóság kapcsán a főtanácsnok azzal érvelt, hogy a jogsértés megállapításához szükséges a visszaélés megvalósítása. Adott ügyben a visszaélés megvalósításának helye a kiszorító jellegű árak felkínálásának és alkalmazásának helye. A főtanácsnok hozzátette, hogy a megállapodás megkötésének helye mind a lett légitársaság, mind a lett repülőtér vonatkozásában megalapoz joghatóságot, ugyanakkor a visszaélés megvalósításának helye csak – a kiszorító árazást alkalmazó – lett légitársaság vonatkozásában.

A főtanácsnok a 2. kérdésre azt a választ javasolta, hogy a forgalomkiesés minősül kárnak. A főtanácsnok részletes elemzést követően azt is hozzátette, hogy csak az érintett piacon elszenvedett forgalomkiesés alapoz meg joghatóságot. A pénzügyi veszteség helye tehát önmagában nem alapoz meg joghatóságot. A főtanácsnok ezt arra alapozta, hogy a joghatóságot megalapozó káresemény kizárólag az első vagy kezdeti kárra (közvetlen kár) vonatkozhat, a későbbi hátrányos következményekre (pénzügyi veszteség) nem. A főtanácsnok kiemelte, hogy ez a válasz van összhangban az alkalmazandó jogra vonatkozó szabályokkal. A Róma II Rendelet 6. cikk (3) bekezdés a) pontja annak az országnak a jogát kell alkalmazni tisztességtelen versenycselekményekkel kapcsolatban, amelynek a piaca érintett vagy érintett lehet. A Róma II Rendelet (7) preambulumbekezdése pedig kifejezetten rögzíti a Róma II Rendelet és a Brüsszel I Rendelet közti összhang kívánalmát. Ez a válasz van összhangban a jogvita és a bíróság közötti különösen szoros kapcsolat követelményével is. Ilyen kapcsolat csak az adott károsultat érő konkrét kár (bevételkiesés) bekövetkezésének helyével áll fenn, nem minden jogsértés által érintett piacon. A főtanácsnok arra jutott, hogy adott ügyben joghatóságot megalapozó első kárnak az érintett piacon bekövetkező forgalomkiesés minősül. Bár a főtanácsnok elemzésének eredménye szerint az elmaradt értékesítés helye (érintett piac, ahol károsult tevékenykedik) megfelelőbb joghatóság szempontjából mint a bevételkiesés helye (a károsult pénzügyi központja), a konkrét ügyben a két hely egybeesett.

A főtanácsnok a 3. kérdésre azt a választ javasolta, hogy bizonyos feltételekkel megalapozhat joghatóságot a lett légitársaság litván fióktelepe. Bár a főtanácsnok szerint a litván fióktelep megfelelt-e az uniós fióktelep fogalomnak, a tagállami bíróságnak további ténykérdéseket kellene vizsgálnia: a litván fióktelep csak akkor alapozhat meg joghatóságot, ha kellő mértékben részt vett a jogsértésben: (i) a lett légitársaság és lett repülőtér közötti megállapodás megkötésében érintett volt; illetve (ii) kiszorító árak megállapításában vagy alkalmazásában részt vett. 

Az ítélet

Az Európai Unió Bírósága ítéletében nagymértékben követte a főtanácsnok következtetéseit:

1. A káresemény bekövetkezésének helye az érintett piac helye, ahol a károsultat veszteség érte, azaz jelen esetben a forgalomkiesésben megnyilvánuló bevételkiesés helye. A Bíróság rögzítette, hogy a kiszorító árazás miatt bekövetkező értékesítési volumen csökkenéséből származó elmaradt nyereség kárnak minősül a Brüsszel I Rendelet 5. cikk (3) bekezdése szerint. Érintett piacnak a litván piac minősül, mivel a litván légitársaság a jegyeladási tevékenységének túlnyomó részét ezen a piacon fejtette ki. A forgalomkiesés helyének és az érintett piacnak az egybeesésén alapuló joghatósági ok több szempontból megalapozott. Az érintett piac tagállama van az ügy megítélésére a legmegfelelőbb helyzetben. A jogsértő vállalkozás ésszerűen számíthat arra, hogy az érintett piac tagállama szerinti bíróságban perelik. A Róma II Rendelettel is ez van összhangban. A Bíróság azt is hozzátette, hogy a válasz azért is megfelelő, mert többes károkozás esetén valamennyi felelős személyre kiterjedő joghatóságot alapoz meg.
2. Kartell esetén a megállapodás megkötésének helye a káresemény bekövetkezésének helye az EUMSZ 101. cikk tekintetében a megállapodás megkötésének a helye, míg EUMSZ 102. cikk tekintetében a kiszorító árazás felajánlásának és alkalmazásának helye. A Bíróság a főtanácsnoki álláspontot annyival egészítette ki, hogy a tagállami bíróság feladata annak eldöntése, hogy a litván légitársaság kárát mely joghatóságot megalapozó esemény okozta: a versenykorlátozó megállapodás megkötése, vagy a kiszorító árazás felajánlása és alkalmazása.
3. A Bíróság szigorúbban határozta meg a főtanácsnoknál annak kritériumát, hogy mikor alapozhat meg a litván fióktelep joghatóságot. A tagállami bíróságnak két szempontot kell vizsgálnia: hogy a fióktelep ténylegesen részt vett-e a jogsértésben, illetve, hogy a fióktelep részvétele a jogsértésben kellően jelentős volt-e ahhoz, hogy szoros kapcsolatot alapozzon meg a jogvitával / káreseménnyel. 

Értékelés

Az, hogy a Bíróság többé-kevésbé átvette a főtanácsnok álláspontját a Brüsszel I Rendelet 5. cikk (3) bekezdésének szűk értelmezése kapcsán, abból a szempontból bír jelentőséggel, hogy megnehezítheti az igényérvényesítést határon átnyúló tevékenységet végző vállalkozások számára. Az olyan vállalkozás, melynek székhelye X országban van, de határon átnyúló tevékenységet végez Y országban és az érintett piac Y ország piaca, a vállalkozás nem fog tudni saját székhelye szerinti országban (X ország) pereskedni, ha X ország piaca nem érintett piac. 

A károkozás fogalmának kibontása erőfölénnyel való visszaélés kapcsán logikus és üdvözlendő. Ugyanakkor ugyanúgy bizonyítási nehézségekkel terhelt mint kartell esetén a megállapodás megkötésének helye. Egy ajánlat elküldésének helye vagy fogadásának helye számít a kiszorító árak felkínálása és alkalmazása helyének? Ha a lett légitársaság kizárólag Lettországból végezte volna az értékesítést litván fogyasztók számára (pl. online), akkor az árak felkínálása és alkalmazásának helye Lettország vagy Litvánia? Weboldalon történő feltüntetés esetén mi az ár felkínálásának helye?

A fiókteleppel kapcsolatos fejtegetések alapvetően "horgonyalperes" (anchor defendant) kérdéskörben született döntést terjesztik ki arra az esetre, amikor nem a jogsértő vállalkozás helyi leányvállalata alapozza meg a joghatóságot (a leányvállalat ellen benyújtott kereset), hanem a jogsértő vállalkozás önálló jogi személyiséggel nem bíró fióktelepe. E szűk értelmezés kérdéses is lehet egy később tárgyalandó jogesetre (Skanska - C‑724/17.) tekintettel, mely a versenyjogi vállalkozásfogalmat a kártérítési felelősségre is alkalmazni rendeli.

Az Európai Unió Bírósága több szempontból is foglalkozik / foglalkozott a versenyjogi kártérítés kérdésével. A másik ügy, amivel kapcsolatban meg kívánom osztani a gondolataimat, a Cogeco ügy (C-637/17.). Ez az első olyan ügy, melyben tagállami bíróság a Versenyjogi Kártérítési Irányelv értelmezésével kapcsolatban kereste meg az Európai Unió Bíróságát. A kérdések olyan alapvető uniós jogi alapelvek értelmezése körül forog mint az irányelvek horizontális közvetlen hatálya, a nemzeti jog uniós jognak megfelelő értelmezése (közvetett hatály), a tagállami eljárásjogi autonómia, illetve az egyenértékűség és tényleges érvényesülés elve.

A versenyhatósági eljárás

2013. június 14-én hozott döntésében a portugál versenyhatóság 3,73 millió euró összegű bírságot szabott ki a Sport TV Portugal SA nevű portugál társaságra, mivel visszaélt erőfölényével a fizetős sportcsatornák piacán 2006. augusztusa és 2011. márciusa közötti időszakban. A versenyhatósági eljárás a Cogeco Communications, Inc. nevű kanadai társaság akkori portugál leányvállalatának, a Cabovisao-nak (azóta NOWO) a bejelentése alapján indult 2009. júliusában. A portugál versenyjogi, szabályozási és felügyeleti bíróság megsemmisítette a portugál versenyhatóság döntését arra tekintettel, hogy a döntés téves jogalapon született. A megismételt eljárásban a portugál versenyhatóság ismét megállapította a jogsértést és 2,7 millió euró összegű bírságot szabott ki a Sport TV-re 2014. júniusában. A portugál versenyjogi, szabályozási és felügyeleti bíróságnak a portugál versenyhatóság megismételt eljárásban hozott döntését helyben hagyó ítéletét a lisszaboni fellebbviteli bíróság 2015. márciusában erősítette meg.

Kép forrása: AFP

A kártérítési per

2015. február 27-én a Cogeco kártérítési pert indított a Sport TV és annak két részvényese (anyavállalata), a Controlinveste-SGPS SA és a NOS-SGPS SA ellen a lisszaboni kerületi bíróság előtt. A kártérítési követelés értéke 11,5 millió euró volt. A kártérítési igény alapja az volt, hogy az erőfölénnyel való visszaélés következtében a felperesnek magasabb díjakat kellett fizetnie a sportműsorok sugárzásáért. A perben az alperesek arra hivatkoztak, hogy a kártérítés iránti igény elévült. Az alperes érvelése szerint az elévülés elkezdődhetett

• 2008. áprilisában, amikor a Sport TV és a Cabovisao megállapodást kötöttek a sportműsorok sugárzásáról,
• 2009. júliusában, amikor a Cabovisao bejelentést tett a portugál versenyhatósághoz,
• 2011. márciusában, amikor a jogsértés megszűnt, vagy
• 2012. februárjában, amikor a Cogeco eladta a Cabovisao-t.

A felperes érvelése szerint az elévülés csak 2013. júniusában kezdődött, amikor a portugál versenyhatóság meghozta a bírságot kiszabó döntését.

Fontos megjegyezni, hogy a portugál parlament 2018. április 20-én fogadta el a Versenyjogi Kártérítési Irányelvet átültető törvényeket. Így az átültetésre jóval a Versenyjogi Kártérítési Irányelv 21. cikk (1) bekezdése szerinti határidőt (2016. december 27.) követően került sor. Mivel a lisszaboni kerületi törvényszék 2017. július 25-én döntött az Európai Unió Bíróságának megkereséséről és az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet 2017. november 15-én nyújtotta be, a Versenyjogi Kártérítési Irányelv átültetésére vonatkozó portugál jogszabályok csak ezt követően kerültek elfogadásra.

A Versenyjogi Kártérítési Irányelv

A Versenyjogi Kártérítési Irányelv előzetes döntéshozatali eljárás kérdései által érintett rendelkezései a következők:

• 9. cikk (1) bekezdése szerint a tagállami versenyhatóság határozatában megállapított versenyjogi jogsértés ténye nem vitatható a kártérítési perekben;
• 10. cikk (2) bekezdése szerint a versenyjogi kártérítési igény vonatkozásában az elévülési idő akkor kezdődhet, ha a károsult tud vagy tudhatott volna a jogsértésről, a kárról és a jogsértő személyéről;
• 10. cikk (3) bekezdése szerint a versenyjogi kártérítési igény vonatkozásában az elévülési időnek legalább 5 évnek kell lennie;
• 10. cikk (4) bekezdése szerint a versenyhatóság eljárása esetén a versenyjogi kártérítési igény vonatkozásában az elévülési időnek nyugodnia kell vagy meg kell szakadnia (nyugvás esetén a károsultaknak legalább 1 évnek kell rendelkezésre állnia a versenyhatósági határozatot követően).

Az ügyben a Versenyjogi Kártérítési Irányelv alkalmazási szabálya is releváns. A 22. cikk (1) bekezdése szerint az anyagi jogi rendelkezéseket nem lehet visszamenőleges hatállyal alkalmazni, míg a 22. cikk (2) bekezdése szerint az egyéb rendelkezéseket nem lehet 2014. december 26. előtt indult kártérítési keresetekre alkalmazni. Fontos megjegyezni, hogy ennek az alkalmazási szabálynak az indokát az Irányelv preambuluma nem fejti ki és arra az Irányelvjavaslat sem ad útmutatást, arra tekintettel, hogy a 22. cikk a 2014. április 17-i konszolidált szövegbe került bele először. Így nem egyértelmű, hogy mit kell anyagi jogi szabálynak és visszamenőleges alkalmazásnak tekinteni. Ebben valószínűleg eltérés is mutatkozhat a tagállamok között. A magyar jogalkotó ezt a kérdést úgy rendezte, hogy az anyagi jogi szabályok (például az elévülési szabályok – Tpvt. 88/T. §) csak 2017. január 15-ét követően tanúsított versenyjogi jogsértések alapján keletkező károk megtérítése iránti igények vonatkozásában alkalmazhatók, míg az eljárásjogi szabályok (például a GVH döntésének kötőerejére vonatkozó szabályok – Tpvt. 88/R. §) a 2014. december 26-át követően benyújtott kártérítési keresetek esetén alkalmazhatók (lásd. Tpvt. 95/E. § (4)-(5) bekezdését).

A kérdések

Az első kérdés arra irányul, hogy rendelkezik-e a Versenyjogi Kártérítési Irányelv horizontális közvetlen hatállyal, az átültetési határidő lejárta előtt, azaz hivatkozhat-e magánszemély egy másik magánszeméllyel szemben az Irányelv szabályaira. Tehát arra kíváncsi a lisszaboni kerületi törvényszék, hogy az Irányelv jogot teremt-e a felperes számára, hogy az Irányelv szerint érvényesítsen versenyjogi kártérítési igényt. A kérdés kifejezetten hangsúlyozza, hogy az Irányelv rendelkezéseire egy kanadai társaság hivatkozik egy portugál társasággal szemben.

Az Európai Unió Bírósága által a Marshall ügyben hozott ítélet alapján nem tűnik valószínűnek ennek a kérdésnek az igenlő megválaszolása. Ugyanakkor a kérdés kifejezetten említi az európai uniós jog alkalmazandó általános elveit, amelyek a Mangold ügy óta kivételét képeznek a fenti ítélkezési gyakorlat alól (ha az irányelv általános jogi elvet tükröz, akkor lehet horizontális közvetlen hatálya). Kérdés tehát, hogy értelmezhető-e az elévülés újraszabályozása a Versenyjogi Kártérítési Irányelv által úgy, mint a teljes kártérítés elvének (vagy akár az uniós versenyjog hatékony érvényesülése elvének) a manifesztációja.

A második és harmadik kérdés arra irányul, hogy uniós jogba ütközhetnek-e, hogy a portugál polgári törvénykönyv és a portugál polgári perrendtartás Irányelvvel ellentétes rendelkezései az Irányelv átültetési határidejének lejárta előtt. A portugál polgári törvénykönyv 498. cikk (1) bekezdése ugyanis (i) 3 éves elévülési időt határozott meg, (ii) az elévülés kezdetéhez nem követelte meg a kár és a jogsértő személyének ismeretét, illetve (iii) nem tekintette a versenyhatóság eljárását elévülési idő nyugvására okot adó körülménynek. A portugál polgári perrendtartás 623. cikke pedig nem biztosított kötőerőt közigazgatási határozat, csak megdönthető vélelmet.

Bár a Versenyjogi Kártérítési Irányelv kétségtelenül hatályba lépett (2014. december 26.) a Cogeco keresete (2015. február 27.) előtt, az Irányelv átültetési határidejére (2016. december 27.) tekintettel nem valószínű, hogy a nemzeti jog az Irányelv rendelkezéseibe ütközik.

A negyedik kérdés arra irányul, hogy rendelkezik-e a Versenyjogi Kártérítési Irányelv horizontális közvetett hatállyal, az átültetési határidő lejárta előtt, azaz az Irányelv fényében kell-e értelmezni a portugál polgári törvénykönyv és portugál polgári perrendtartás rendelkezéseit.

A fenti ítélkezési gyakorlat alóli másik kivételt az Európai Unió Bírósága által a von Colson ügyben hozott ítélet teremtette meg, a horizontális közvetett hatály formájában. Amennyiben nem lenne az ötödik és hatodik kérdés, úgy gondolom, erre a kérdésre elképzelhető, hogy igenlő választ lehetne adni.

Az ötödik kérdés arra irányul, hogy összeegyeztethető-e a Versenyjogi Kártérítési Irányelv horizontális közvetett hatálya az Irányelv alkalmazási szabályával, azaz akkor is az Irányelv fényében kell-e értelmezni a portugál jogot, ha maga az Irányelv rögzíti, hogy nem alkalmazható. Fontos megjegyezni, hogy az eljárási szabályok (például a portugál versenyhatóság döntésének kötőereje) vonatkozásában ez a kérdés máshogy merül fel, hiszen az Irányelv 22. cikk (2) bekezdése a 2015. február 27-én benyújtott keresetre megengedi alkalmazni az Irányelvet azt átültető nemzeti szabályokat.

Nem lennék meglepődve, ha az Európai Unió Bírósága ezt a kérdést venné előre a vizsgálata során, hiszen a fenti fejtegetések pusztán elméletiek, ha az irányelvnek van kifejezetett rendelkezése az alkalmazhatóságát illetően. Jelen esetben a Versenyjogi Kártérítési Irányelv alkalmazási szabálya kifejezetten kizárni látszik az Irányelv elévülési szabályainak alkalmazhatóságát a Cogeco kártérítési keresetére, feltéve, hogy az Európai Unió Bírósága anyagi jogi szabálynak minősíti azokat és a visszamenőleges alkalmazást a Tpvt. szabályaihoz hasonlóan értelmezi.

A hatodik kérdés arra irányul, hogy ha nem összeegyeztethető a Versenyjogi Kártérítési Irányelv horizontális közvetett hatálya és alkalmazási szabálya, hivatkozhat-e magánszemély erre.

Úgy gondolom erre a kérdésre is ugyanaz a gondolatmenet irányadó, mint az első és negyedik kérdés kapcsán kifejtettek: horizontális közvetlen hatálya nem valószínű, ugyanakkor közvetett hatály elképzelhető, bizonyos esetekben (azzal az előfeltétellel, hogy az ötödik kérdésre igenlő a válasz és az általános jogi elvek felülírják az Irányelv kifejezett rendelkezését).

*************************************

A portugál kártérítési per kapcsán használt források:

https://blog.cuatrecasas.com/the-damages-directive-makes-it-to-the-ecj-for-the-first-time/?lang=en

http://www.zenithchambers.co.uk/current-awareness/ccp/%E2%80%8BCourt%20of%20Justice%20to%20rule%20on%20Damages%20Directive

https://www.law360.com/articles/1006525/top-eu-court-asked-for-input-on-portuguese-antitrust-fight

https://www.lexology.com/library/detail.aspx?g=bcdc018f-5c03-41b1-9873-80a783437744