A sokemeletes épületek és a bennük található liftek mára szerves részévé váltak a városi ember életének: szenvtelenül közlekedünk benne nap mint nap, és sokszor már fel sem figyelünk arra, hogy éppen egy csillogó-villogó panorámaliftben, egy belső gombok nélkül működtethető automata liftben vagy akár a liftek korosodó „nagybácsikájában”, egy páternoszterben utazunk. Kevesen gondolnák, hogy a liftek (pontosabban azok építése, karbantartása és az ezzel járó költségek) milyen fejfájást okoznak a versenyjog tudományát művelőknek: legutóbb éppen az uniós szerződések őrének, az Európai Bizottságnak.

A blog egyik korábbi posztjában már utaltunk az európai liftkartell-ügyre. Történt ugyanis, hogy az Európai Bizottság több európai országban – így Belgiumban is – működő olyan kartellt fülelt le 2007-ben, amelynek során nemzetközi liftgyártó és karbantartó vállalkozások egymás között tendereket osztottak fel és szenzitív piaci információkat cseréltek hosszú éveken át. Az Európai Bizottság – miután majd 1 milliárd eurós bírságot kiszabott az érintett vállalkozásokra – megdöbbenve tapasztalta, hogy a kartellnek maga is károsultja lehetett: a kartell által lefedett időszakban ugyanis éppen az érintett vállalkozások szereltek be új lifteket az Európai Bizottság brüsszeli Berlaymonster Berlaymont épületegyüttesébe (amely a mellékelt képen is látható). A Bizottság tehát a bírság kiszabása után – közhatalmi tógáját levetve – magánjogi jogalanyként lépett az illetékes belga bíróság elé, és az Európai Unió nevében (tehát egy picit mindannyiunk nevében is…) kártérítési keresetet nyújtott be.

A remélt busás, ám az összbírsághoz képest jóval szerényebb (kicsit több, mint 6 millió eurós) kártérítési összeghez vezető út azonban jóval rögösebbnek bizonyult, mint azt a Bizottság elképzelte. A felperesnek először azzal az alperesi kifogással kellett megküzdenie, hogy a Bizottság nem is jogosult perelni: az alperesek szerint ugyanis a Bizottság kettős (hatósági és károsulti) szerepe miatt a kereset sérti a fegyveregyenlőség perjogi alapelvét és az alperesek hatékony jogvédelemhez való jogát. Ezt az alperesi kifogást a belga bíróság – az Európai Bírósághoz történt előzetes döntéshozatali kérelem (C-199/11 (Europese Gemeenschap v Otis NV) és némi tanakodás után – még 2012-ben elutasította, és folytatta a per érdemi tárgyalását.

Ennek során a Bizottság igyekezett érdemben bizonyítani a kártérítési felelősség egyes - a magyar joghoz igen hasonló - elemeit. A belga bíróság azonban nemrégiben, 2014 novemberében hozott ítéletében a Bizottság ellen ítélt, és a keresetet teljes egészében elutasította. A belga bíróság úgy vélte, hogy bár a polgári jogi jogsértés valóban megtörtént, a Bizottság nem tudta meggyőzően (a rá háruló bizonyítási tehernek eleget téve) bemutatni, hogy a Bizottság esetében – a jogsértéssel okozati összefüggésben - valóban kár merült volna fel. A bíróság összehasonlította a ténylegesen előállt helyzetet a kartell hiányában fennálló ún. tényellentétes (angol műszóval: counterfactual) helyzettel, és úgy találta, hogy a két helyzet között nem volt kimutatható érdemi különbség az árak tekintetében. A bíróság tehát arra a következtetésre jutott, hogy a kérdéses kartellnek nem volt bizonyított az „árfelhajtó” hatása. Ebben a tekintetben a bíróság arra utalt, hogy mind a jogsértés jellege (árkartellt nem, csak piacfelosztást állapított meg a Bizottság), mind pedig a piac szerkezete (jelentős további versenytársak jelenléte) ilyen „árfelhajtó” hatást megakadályozott. A belga bíróság továbbá élesen kritizálta a Bizottság által beadott magánszakértői véleményt is, és a Bizottság által felajánlott szakértői bizonyítási indítványnak sem adott helyt.

Az ítélet jól mutatja, hogy a versenyjogsértéssel érintett harmadik feleknek – így egy kartell „vevőinek” - milyen komoly nehézségekkel kell szembenéznie, ha valóban érvényesíteni kívánják az igényüket, még akkor is, ha a kartellre vonatkozó majd minden háttérinformáció a rendelkezésükre áll. A bíróság tehát még a legsúlyosabb kartellek és a leginformáltabb felperesek esetében sem tekinthető valamiféle „automatikus kártérítési kifizetőhelynek”: a vonatkozó kártérítési jogi és polgári perjogi általános követelmények alkalmazásától nem lehet eltekinteni. Ez a helyzet azonban csak időleges: a versenyjogi kártérítési igényekről szóló – 2014 decemberében elfogadott - uniós irányelv már igen speciális szabályokat (kárvélelem, iratok kiadásának kötelezettsége, stb.) tartalmaz épp az ilyen esetek kezelésére, kifejezetten eltérve az általános kártérítési jogi és perjogi rezsimről. Alappal feltehető tehát, hogy ha a fenti perre is alkalmazandó lett volna az új irányelv, akkor az alpereseknek jóval nehezebb dolguk lett volna. És persze milyen érdekes lett volna, ha a per Magyarországon játszódik le, ahol a versenytörvény 88/C. §-a már most is tartalmaz egy 10%-os vélelmet épp ilyen típusú jogsértések esetére…

Mindazonáltal az ítélet még nem jogerős: a pletykák szerint a Bizottság jónevű ügyvédei már a fellebbezést fogalmazzák. A liftek és a versenyjog története tehát még korántsem ért véget…