A közelmúltban az Európai Unió Bírósága az Eturas ügyben hozott ítéletében azzal foglalkozott, hogy egy automatikus online utazásfoglalási rendszeren keresztül kartellezhetnek-e a vállalkozások. Az ügy újabb fejezetet nyitott abban a kérdésben, hogy milyen magatartások minősülnek kartellnek és azokért mely vállalkozások felelősek.
A versenyjogászok körében elcsépelt mondás, hogy ma már egy kartellt nem ugyanúgy kell elképzelni mint mikor az első kartelltilalmak születtek. Nem mágnások csevegése közben jön létre egy szivarfüstös klubszobában mint száz éve és nem is vezérigazgatók találkozóján ötcsillagos szállodák konferenciatermében mint harminc éve. Közhely, hogy egy modern kartell elsősorban információcserére épül és minimális tényleges megbeszélés vagy együttműködés esetén is megvalósul. Miközben az ún. kőkemény kartelleket tiltó szabály lényegét tekintve évtizedek óta változatlan: versenykorlátozó célú megállapodás vagy összehangolt magatartás versenytársak között. Erre tekintettel a modern versenyjog kihívása is az, hogy megtalálja a határvonalat, ameddig a modern jelenségekre kiterjeszthető a szabály hatálya. Ennek legújabb fejezete volt egy litván ügy, melyben úgy tűnt, hogy egy számítógépes rendszer információs mezőjében megjelenő szöveg és a rendszer azt követő automatikus műszaki módosítása megvalósíthat kartellt.
Litvánia legfelsőbb közigazgatási bírósága előzetes döntéshozatal keretében megkereste az Európai Unió Bíróságát ("Bíróság") az Eturas ügyben. Az ügy tárgya egy online utazásfoglalási rendszer (E-Turas) volt, melyet utazási irodák használtak. Az ügy lényege, hogy az E-Turas rendszer üzemeltetője rendszerüzenetet küldött a rendszert használó utazási irodáknak, hogy olyan technikai módosítást fog bevezetni a rendszeren, melynek következtében a fogyasztóknak nyújtható kedvezményeket 3%-ban fogja maximálni. Az üzenetre egyik utazási iroda sem reagált, egyes irodák azt is vitatták, hogy megkapták az üzenetet. Ami pedig az utazási irodák piaci magatartását illeti, nem volt vitatott, hogy bizonyos technikai lépések elvégzése után az utazási irodák képesek maradtak nagyobb kedvezményt nyújtani, illetve nem voltak elzárva egyéb jellegű (hűség)kedvezmények nyújtásától.
A litván versenyhatóság megállapította az utazási irodák (és az E-Turas üzemeltetőjének) felelősségét arra alapozva, hogy az utazási irodák között a rendszer jellegénél fogva közvetlen kapcsolat nélkül létrejött akarategyezség a kedvezmények csökkentéséről. A felelősséget a versenyhatóság a rendszerüzenetre építette és két ahhoz kapcsolódó feltételezésre: (i) az utazási irodák nem hagyhatták figyelmen kívül a rendszerüzenetet; (ii) az utazási irodák hallgatólagosan elfogadták a rendszerüzenet tartalmát, mivel nem tiltakoztak az ellen.
A litván bíróságoknak ugyanakkor kétségei voltak afelől, hogy ennyi elegendő a felelősség megállapításához, különösen a versenyhatósági eljárásban is érvényesülő ártatlanság vélelmére tekintettel. Ezért kérdést tett fel a Bíróságnak.
Érdemes megjegyezni, hogy Maciej Szpunar főtanácsnok szigorú felelősségi mérce mentén fogalmazta meg indítványát a Bíróságnak. Álláspontja szerint a kartelltilalom magába foglalja a fent leírt magatartást, ha az utazási irodák nem határolódtak el a rendszerüzenettől és nem is jelentették a versenyhatóságnak. A főtanácsnok hangsúlyozta, hogy az összehangolt magatartásnak három eleme van: (i) egyeztetés; (ii) piaci magatartás; és (iii) a kettő közötti okozati összefüggés. Ebből jelen esetben csak az egyeztetés vitatott, mivel (i) a piaci magatartás a rendszer technikai módosítását következtében automatikusan megvalósult; illetve (ii) az okozati összefüggés vélelmezhető (Anic-vélelem: a vállalkozások figyelembe veszik a versenytársaik piaci magatartására vonatkozó információt). Bár a főtanácsnok is elismerte, hogy nem lehet egy kalap alá venni egy számítógépes rendszer információs mezőjén keresztüli üzenetküldést az üzleti világ egyéb kommunikációs módjaival (megbeszélés, elektronikus levélváltás), véleménye szerint ugyanaz a követelmény érvényes, miszerint az utazási irodáknak ellenezniük kellett volna a rendszerüzenetben szereplő kezdeményezést és erre hatékony eszközök álltak rendelkezésükre (nyilvános elhatárolódás vagy versenyhatósági bejelentés).
A Bíróság azzal a kérdéssel nem foglalkozott, hogy az E-Turas üzemeltetőjének - mely az utazási irodáknak nem versenytársa - felelőssége megállapítható-e a versenytársak összehangolt magatartása által megvalósított jogsértésért. Bár a főtanácsnok álláspontja szerint kapcsolódó piac (utazási szoftver engedélyezés) lévén, erősebb érvek szólnak emellett mint az AC Treuhand ügyben.
A Bíróság inkább a bizonyítási teher oldaláról foglalkozott a kérdéssel, nem meglepő módon rögzítve, hogy a bizonyítás kérdéseinek rendezése a nemzeti jogra tartozik (a bizonyítás lefolytatása pedig a nemzeti hatóságokra, bíróságokra). Ettől függetlenül a Bíróság több hasznos útmutatást adott arra vonatkozóan, hogy mit szükséges bizonyítani. Először, az ártatlanság vélelmével ellentétes, ha önmagában az üzenet elküldéséből azt a következtetést vonják le, hogy a vállalkozásnak ismernie kellett a tartalmát. Másodszor, a versenyhatóságok nem követelhetnek meg túlzott vagy irreális lépéseket a vállalkozásoktól az ellenbizonyítás során (az utazási irodák megdönthetik az üzenet tartalmának ismeretére vonatkozó vélelmet annak bizonyításával hogy nem kapták meg vagy csak később olvasták el az üzenetet). Harmadszor, a jogsértésben való részvételre vonatkozó vélelem megdöntése nem kizárólag a nyilvános elhatárolódás vagy a versenyhatóságoknak való bejelentés esetében lehetséges. A Bíróság hangsúlyozza, hogy a jelen ügyben nem követelhető meg egy utazási irodától, hogy elhatárolódási szándékát minden versenytársának ki kellett volna nyilvánítania, hiszen az utazási iroda nem tudhatta, hogy a rendszerüzenetet mely egyéb utazási irodák látták. Végül, az okozati összefüggésre vonatkozó vélelem megdönthető a maximum kedvezményt meghaladó kedvezmény alkalmazásának bizonyításával.
A Bíróság azzal sem foglalkozott, hogy a fenti útmutatást a bizonyítás megkövetelt szintjével kapcsolatban befolyásolja-e (és ha igen, hogyan), hogy a versenyhatóság versenykorlátozó célú vagy versenykorlátozó hatású magatartásnak tekinti az adott magatartást. Bár a főtanácsnok versenykorlátozó célúnak tartotta, annak vizsgálatáról nem tesz említést, hogy a versenyhatóság elvégezte-e a megállapodás által elérni kívánt célkitűzéseket, valamint gazdasági és jogi hátterét, amelybe a megállapodás illeszkedik (lásd legutóbb a Dole ügyet).
Összefoglalva tehát, a Bíróság ítélete nem ment el odáig, hogy kizárja a versenyjogi felelősséget egy olyan ügyben, amikor egy független (nem versenytárs) vállalkozás egyoldalú üzenete valósítja meg a jogsértést versenytársak közötti közvetlen kapcsolatfelvétel nélkül, illetve az üzenetnek megfelelő piaci magatartás nélkül, de legalább rögzítette a bizonyítás megkövetelt szintjét, amikor a versenyhatóságok ilyen jellegű magatartások tekintetében kívánnak felelősséget megállapítani.
